Ha jól emlékszem annak idején a 2000-es évek végén a Hammer online felületén vagy egy Hammeres FB posztban találkoztam először Leander nevével. Már távoli az emlék, de talán ott osztották meg az első videót (Csak Te), amit azután több is követett. Már akkor lejött, hogy mekkora tehetség ez a srác. A köré szerveződött zenekar (Leander Rising – Jozzy, Budai Béla, Vörös Ati részvételével), ha nem is vált kedvencemmé, de alkalomadtán szívesen hallgattam. Sőt, volt velük több koncertélményem is. Láttam őket 2013-ban Slash előtt a Papp Laciban, ami egyértelműen hatalmas lehetőség volt számukra. Azután ugyanabban a évben a Hegyalja fesztiválon is pont aznap játszottak, amikor a Down és így újra volt szerencsém hozzájuk. Mindkét alkalomra szívesen emlékszem vissza.  

Aztán valahogy a Rising befejezte működését és az új zenekar (Leander Kills) megalakulásával már nem követtem, bár egy-egy dalukba azért belefutottam időnként, de nem csavarta el a fejem. Sőt, a IV c. album a megjelenésekor több esélyt is kapott, tetszett is, de nem lett belőle örök szerelem. Azóta valahogy nem kerültek az érdeklődésem középpontjába és valahogy ritkán kaptam fel a fejem a zenekar megmozdulásaira. Emlékszem, ezek egyike volt még a COVID idején adott online koncertjük, ami az első próbálkozások között volt itthon. Emlékeim szerint az egy jól sikerült előadás volt.

Itt meg is állnék egy pillanatra, mert nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy milyen erős kiadói és management támogatás áll Leander mögött. A Keytracks és a Hear Hungary erős hátországot jelent. És ez ugyanúgy igaz a Leander Kills-re, mint a szimfonikus változatra. Sőt, utóbbira talán még inkább. Azt el kell ismerni, hogy a Szimfonik fellépések (én is megnéztem pár videót régebben is) még azok számára is érdekes események, akik amúgy nem a rajongói sem magának Leandernek, sem a Killsnek, vagy akár az Amigodnak. Nos, ez vagyok én. De biztosan ismeritek az érzést, amikor van valaki, aki közel áll hozzád és aki miatt olyat is bevállalsz, ami amúgy nincs a fókuszban. Na, én elsősorban pontosan ezért mentem el a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra. 

Ahogy közeledett a dátum, igyekeztem felkészülni és be kell valljam, a korábbi hasonló fellépések alapján mindenképpen jó és tartalmas szórakozásra számítottam. Nem is kellett csalódnom. Már eleve a helyszín is különleges volt, de a programot is annak ígérték és nem is tútoztak. A szabadtéri helyszín, a színházi körülmények, a természet közelsége már eleve élményszámba mentek, a nagyzenekari átiratok pedig eddig is jól sikerültek. Nem nagyon volt kétségem, hogy ebbe most is bele lehetne kötni. Nem mintha akartam volna.

Az esemény különlegességét tovább emelte, hogy a Rising/Kills szerzemények mellett Leander harmadik formációja, az Amigod is itt volt. Bevallom erről a csapatról azon kívül, hogy létezik mást nem is tudtam.  De menjünk sorba, kezdésnek a szimfonikusokkal megtámogatott dalokkal indult a műsor, nem lehet szerintem különösebb hiányérzete senkinek sem, mert olyan dalokkal volt tele a műsor, amiket talán még azok is ismernek, akik nem die hard rajongók. A korai dalok (Csak Te) mellett a slágerek is ott voltak a szettben: Torony, Madár, Este van… és sorolhatnám.

Még az elején volt, amikor Jankai Valentin is színpadra lépett, ezúttal néhány énektémával segítette ki a főhőst. Az egyértelmű volt, hogy a közönség (nem nézelődtem nagyon, de szerintem teltház volt) nagyon élvezte, de láthatóan ugyanez igaz valamennyi fellépőre is. Még a zenekaron is ezt láttam. A karmester, zenei rendező(?) Pejtsik Péter pedig legalább annyira lubickolt a szerepében, mint Leander. Ez ugyan nagyon szubjektív, de az “írjunk egy új Leander dalt a korábbi témák felhasználásával” játékot én kihagytam volna. De ezt is úgy, hogy maximális respekt, mert nem mindennapi élmény volt, kezdve a kitalálós résztől a dobókockás összerakásig. Szóval tényleg ez az egyetlen, amit negatívumként tudnék említeni.

Nem vagyok a szólók híve, de amit a Kills és az Amigod dobosok műveltek egy kvázi dobpárbaj címén az figyelemre méltó volt. Az este során megható pillanatokban sem volt hiány. Egyik ilyen a Fényév távolság előadása volt.

Meg kell említeni a vendégeket is, mert szó szerint mindenki emelte az est fényét. Talán a hegedűn játszó Dráfi Kálmánnal és a koncert összes fellépőjének közreműködésével afféle fináléként előadott Este van már az, amire én a legszívesebben emlékszem vissza.

Az est szinte elröppent és a közönség elégedetten távozott, de csak miután kikövetelt egy utolsó ráadást, amit Leander egyedül prezentált. Mi más lehetett volna, mint az örökzöld Szomorú vasárnap. Így kell ezt csinálni, ilyen az, amikor tökéletesen össze lehet hozni a könnyűzenét a klasszikussal. Nem kérdés, hogy érdemes volt ott lenni. Köszönet a lehetőségért a Hear Hungary/Keytracks stábjának!