A 2026-os évet indítsuk egy dühös deathcore robbanással és a death metal hőskorába visszarepítő debütálással. De itt lesz még pár a tavalyról itt maradt butal death metal anyag is, és egy nagyon jól sikerült groove-centrikus death/thrash bemutatkozás.

Microtonal

Amikor megláttam az egészen fiatal belfasti srácok zenekarának nevét, Microtonal – azonnal felkaptam a pápaszemet, megigazítottam a bársonyzakómat és felkészültem valami elvont, matematikai pontossággal megalkotott zenei világra, de nagyot koppantam. A banda névválasztása ugyanis vagy irónia, vagy a rossz helyen nyitották ki a szótárat szindróma alapján születhetet, miközben a rohadt hangosan élvezhető, prosztó és nyers metalra kerestek alternatívaként használható jelzőket. Amit kapunk, az jóval közelebb áll a lepukkant próbatermek, elhagyatott garázsok sörtől bűzlő miliőjéhez, mintsem valami zenei konzervatórium polírozott padlójához. Ha utánajárunk a 2025-ben alakult csapatnak, amelynek gerincét alkotó testvérpár, Declan Loughran és Aedean Loughran a rövid életű, néhány demós dalt kiadott groove metal banda, a Cannibalised Seagulls két tagja, Aaron Carson gitáros és Marty McAllister énekes, valamint Cameron Johnston dobossal felvértezve hozták össze saját erődemonstrációjukat. A Microtonal ugyanis duzzad a dühtől és energiától, a levezetés nyelvezetének pedig a thrash metalt választották, amiben bőséggel megférnek a groove gyökerek és a punk lendülete is. A srácok Baptism of Fire címú debütáló EP-je. egyébként tavaly október végén, Halloweenkor szabadult a világra. A bő fél órás darálást a God’s Hell nyitja meg ütős zúzdáival. A címadó Baptism Of Fire és az Execution For The Cross erősen thrash/grovve alapú riffein jól érződik, hogy a srácok nem ma kezdték a zenélést. Fogósabb témákkal bírnak és a dalszerzésben is érződik némi átgondoltabb hozzáállás, míg a Forsaken és a Dark Side inkább az ösztönösséget hirdeti. McAllister üvöltése mondhatni a kötelezőt hozza, bár néha túl is tolja a szerepét. Ami igazán meglepő a korongon az a záró, a több mint hétperces Throughts And Prayers. Ez sem mentes a dühkitörésektől, de a hosszával egy kicsit visszabiccent időben a klasszikus thrash éra irányába. Összességében a Microtonal egy igazán “Kicsi a bors…” kompatibilis próbálkozás, amin még ott a tojáshéj, de mindenképp érdemes megadni neki az esélyt, mert a megfelelő időben, hangulatban bitang jól tud esni az underground jellege.

Deadwood

Bírom a promós levelek túlzásait, jókat lehet rajtuk mosolyogni, viszont ahogy a túltolt érzékenyítés, ez is előbb kelt bennem visszás érzést, mintsem bármiféle szimpátiát egy zenekarral kapcsolatban. Lehet, hogy ez valami magyar sajátosság, mert amit kihagyhatatlannak és überkirálynak hirdetnek, azzal kapcsolatban biztosan megszólal bennünk egy apró, de el nem hanyagolható hang: akkor ez tuti szar lesz. A Deadwood esetében például azzal a felvetéssel indult az ismerkedés, miszerint ez a banda fogja ismét “dühössé” tenni a deathcore műfajt. Ilyenkor ugrik be az embernek a filmes jelenet, amikor valaki megdöbbentő hírt olvas, és első reakciójában kiköpi az italt, ami épp a szájában van. Egyszerűen nem ugrik be a pillanat, amikor a deathcore vidámmá, barátságossá és andalgó muzsikává vált. Lehet, hogy egyes koncerteken két nyaktörő breakdown között már virágcsokrokat dobáltak a színpadról és csillámporos fogszabályzóval feszítő tizenéves lányoknak osztogattak autogramot néhány bandánál? Na mindegy is, a lényeg, hogy a Montrealból érkező csapat nem bízta a véletlenre a dolgokat és valóban lemondtak néhány manapság divatos megoldásról. Nincsenek szimfonikus betétek, digitális trükközések, csak a vegytiszta agresszió az ettől még igenis modern metal érába sorolható szaggatások között. Azért akad az anyaggal kapcsolatban olyan dolog is, ami reményre adhat okot. Első körben például a felállás, hiszen nem kezdőkkel van dolgunk, hanem valódi veteránokkal, akik már számtalan bandában megfordultak (Plasma Riffle, Ion Dissonance, Nova Spei, Dismayed stb.). Másodszor pedig a kiadvány mögött meghúzódó koncepció, ami már kevésbé megszokott. A Deadwood ugyanis a klasszikus horror toposzokból táplálkozik: vérszomjas apácák, sorozatgyilkosok és démonok lesnek ránk a tomboló riffek között. Persze azt azért nehéz lenne ráfogni, hogy ez a műfaj a valódi iszonyat melegágya, mert a misztikum olyan messze áll a deathcore szaggatásoktól, mint bármely politikus (valaha) az őszinteségtől, de mindenképp üdítő színfoltnak tekinthető, ami bármilyen építkezésen jó szolgálatot tehet aláfestő zenének mindössze öt tételével egy kis romboláshoz.

Cryptic Process

A francia brutális death metal / grindcore duó, Cryptic Process november utolsó napján adta ki Gulps című EP-jét, ami két évvel követi Human Snack című bemutatkozó nagylemezüket. A zenekart Ugo Sanna (gitár, basszusgitár, dobprogramok) és Damien Roger (ének) működteti 2020 óta. A páros különféle közös projektekben már a ’90-es évek második felétől dolgoznak együtt egy olyan szebb világért, ahol a technikás, brutális death metal grindcore elemekkel tűzdelt keringői utat törnek a földalatti bulikat fedő betonszarkofágokon és együtt szárnyalhatnak a madárcsicsergéssel fültől fülig. Céljuk elérése érdekében 2023-ban a már fentebb említett, Human Snack című debüt-albumukat tették le az asztalra, amivel azt szerették volna bebizonyítani, hogy a kannibalizmus akár humoros is lehet. Gulps című EP-jükkel pedig egy újabb adag, vagy inkább kortynyi bűzös kotyvalékot kínálnak nekünk zenéjükből. Új főzetük persze nem mellőzi a borotvapengéket és a különféle testnedveket sem, csak hogy igazi ínyencekké tegyenek minket. A kiadvány összesen hét tételt sorakoztat fel, alig 18 perces játékidővel, ami egy valódi grind cucc esetében már-már életműként is felfogható lenne, de a Cryptic Process esetében az ösztönösségen túl valóban komolyabb zenei tevékenységről beszélhetünk, amit az egészen tömény, mély hangzás sem tud megsemmisíteni. Igaz, a dobok programozással született, de ez a tény nem vesz el semmit az anyag perverz élvezeti értékéből. Az ének “változatossága” is üdítő ebben a csipetnyi káoszban, mivel Damien nemcsak a gurgulázó hörgésekben véli felfedezni lelki üdvösségét, hanem bőségesen hagy teret a sikolyoknak, röfögéseknek, ordításoknak és károgásoknak, épp, ahogy az aktuális lelki állapota megkívánja. Ezt jól prezentálja a nyitó, egészen fogós, címét illetően szójátékból származó Cryptalepsy című darálás, aminek egyszerűbb menetelésére a jóval bonyolultabb Slurping The Sludge reflektál. A harmadikként érkező címadó tétel természetesen jó adag öklendezéssel és alaposan kiforgatott témákkal kerül a nagyérdemű elé, az idő múlásával pedig rendre kerül elő még több és több grind acsarkodás. A Gulps a bemutatkozás után egy logikus és jól értelmezhető folytatás, melynek hossza pont olyan, amilyen kell. Nem fekszi meg a gyomrot, de azért érezzük, hogy fogyasztottunk valamit. Remek szórakozás azoknak, akik nem a zene simogatására vágynak, hanem arra, hogy az leharapja a fülüket. 

Monastery Dead

A makacsság akkor tud igazán tiszteletet parancsolni, amikor hosszú idő után is él a küzdeni akarás, sőt, annak mértéke nemhogy csillapodik, de még fokozódik is. Ez a jellemvonás szerintem minden olyan zenekarra ráhúzható, amelyik több évtizedes underground létezés után képes újra és újra friss energiákat, őszinteséget vinni a zenéjébe, legyen szó sivatagi stoner mocsokról, vagy egy arámi nyelven előadott avant-garde próbálkozásról. Nincs ez másként az orosz brutal death/slam metalos Monastery Dead esetében sem. A 2004-ben Szentpéterváron alakult zenekar természetesen megjárta a ranglétrát: EP-k, demók, tagcserék követték néha tétlennek tűnő évek múlásával, máskor rohamtempóban. Sokat elárul, hogy mára csak Vadim Nikolaev basszer mondhatja magát az egyetlen őstagnak, mellette pedig Anton Malov énekes állta ki az idők próbáját énekesként, de csak 2013 óta. (Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a vele kiteljesedett felállás hozott igazán pozitív visszhangokat a zenekar számára, legfőképp a 2015-ben megjelent Black Gold Appetite nagylemez, valamint a 2024-ben megjelent Ego Sum Dolor képében, ami egyébként már a negyedik teljes értékű kiadványuk volt, hiába kellett várni rá közel 10 évet.) Szóval nem mennek gyorsan a dolgok, de úgy néz ki, hogy a banda ismét rátalált saját energiaforrására, amit 2025. november elején Seeds Of Apostasy címmel kiadott hát dalos EP-jük majd 20 perces darálásában tártak elénk. Egy ilyen idős csapattól reformációt nem várhatunk, viszont lendülettel és akarattal most is képesek voltak áthidalni néhány komoly akadályt. Az EP nem kérlel, nem kopogtat, csak egyszerűen ránk dönti az ajtót, akárcsak egy feldühödött medve, aki kizárta magát saját barlangjából. Mindezt teszik a tudatosság legmagasabb fokán, hiszen olyan zenekarokra hivatkoznak példaképként, mint a Bloodbath, a Misery Index és a Jungle Rot, ezzel pedig teljes mértékben le is írnak mindent a tevékenységükről. Nincs különösebb progresszió, epikus gitárlavina, csak láncfűrészes aprítás néhány perces tételekben, melyeket néhány breakdown és cammogós groove képes felvillanyozni, de akadnak punkos lüktetések, grindbe hajló kitörések is. Malov vokálja elég egysíkú a zenei kalandokhoz képest, pedig a változatos témavilág több érzelmet is generálhatna. Akadnak itt dalok erkölcsi hanyatlásról, bűnös vallásról, különféle társadalmi igazságtalanságokról, háborúkról, nyomorról… Minden esetre ebben a játékidőben nem válik unalmassá az anyag, ha az említett bandákat csípitek, jól fog esni ez a vodkával megbolondított halálfém is. 

Excavated Graves

A lengyel death metal színtér új ereje, az Excavated Graves szinte két lábbal rúgta be a 2026-os évet. A banda főnöke az a Piotr Sabarański, aki a sokak szerint polák a DM és grind vonal alap bandájának tartott egykori Parricide soraiból ismerhetünk. Mellete méh olyan jól ismert zenészek tevékenykednek, mint Michał „Stoker” Stopa (ex-Fam, ex-Dissenter), Bartłomiej „Bruno” Waruszewski (Prototyp, ex-Azarath), Michał Kaszczyszyn (ex-Neaghi), Mariusz „Mel” Miernik (ex-Damnble, ex-Squash Bowels) és Adrian Słojewski (PyorrhoeA, Nuclear Vomit), vagyis a ’80-as és ’90-es évek lengyel és európai színtér death metal zeneészeinek színe java. Nem is kétséges, hogy a banda január 2-án debütált öt dalos Life Isn’t For Everyone EP-jén milyen műfajban tevékenykedik. Ez bizony a régi vágású DM. Ezt hozza első daluk, a Soil kriptaszagú bűzös lehelete is, amit zúzós breakdown-ok, sikálós groovy riffek és jellegzetes gégemetszett dallamok tesznek igazán gyilkossá. Az EP többi dalában is – nagyörömünkre – ezt a gyökerekig visszanyúló förtelmet kapjuk, igazi nosztalgikus érzéseket hozva a műfaj hőskorából. A mini-lemez elsgén és végén halható tapsvihar senkit se tészesszen meg, ez nem koncertlemez.

(Armand)