Azt hiszem, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ez az este hány embernek jelentett sokat. Lehet itt szidni a ’90-es években előretört, cipőbámulósnak is titulált grunge korszakot, de szerintem nem érdemes. Ennnyi év távlatából meg pláne nem. S, hogy miért is hozom elő ezt az Alice In Chains koncert kapcsán? Nos, ahogy azt korábban az új lemezük kritikájában is írtam, a banda – bár a grunge zenekarok közé sorolták be – azért ki is lógott onnan. Főképp zeneileg.

Mindenesetre Layne Staley halálával bizonytalanná lett a banda sorsa, s majdnem másfél évtizednek kellett eltelnie, hogy lemezzel jelentkezzenek. Persze ehhez kellett találni egy megfelelő frontembert, aki Jerry Cantrell mellett igazságot tud szolgáltatni a régi, mondjuk ki, klasszikussá érett daloknak. Aki ott volt, tanúsíthatja, William DuVall személyében megtalálták. Persze, lehet hiányolni Layne mekegős hangját, s őszinte leszek, egy-két helyen számomra is furcsa volt egy új hanggal hallani a megszokott dalokat, de ezen azért hamar – az első új lemezes dalnál – túltettem magam.
Az erős kezdés Rain When I Die/Them Bones megalapozta a hangulatot, de ezen az estén nekem személy szerint a programból leginkább a friss dalok (Your Decision, Check My Brain, A Looking In View, Acid Bubble) jöttek be és természetesen a Nutshell. Ez utóbbi, ha nem is okozott hidegrázást (bár papíron kellett volna), hiányát mindenképp csalódásként élem meg. De volt, és ezért hatalmas köszönet jár.

A csapaton nem látszott megiletődöttség egy percig sem. Kifejezetten élvezték a koncertet, ahogy láttam. S elsősorban William-et kell kiemelni, hisz (igaz nem először álltak színpadon ezekkel a dalokkal) mégis lehetett némi félsz, vajon mennyire fogadja el a közönség. A teljesítménye alapján mindenképp jó választás volt.
A másik, pedig Mike Inez basszer volt, akin egyértelműen látszott a jókedv. S úgy szól a basszusgitárja, hogy csak lestem. A hangzás, legalábbis ahol én álltam jó telt volt, bár kicsit hangosabb a kelleténél.
Legalábbis úgy éreztem. Az viszont kicsit megdöbbentő volt, hogy Mike és Jerry hangszerei milyen töményen szóltak. Le a kalappal! Amikor pedig két gitárral álltak ki, mert jónéhány dalban a frontember is a nyakába akasztotta a hangszerét, az sem volt rossz, igaz, nem is adott mindíg annyi plusszt.

 

Jerry Cantrell pedig, igazán szerényen állt ki, mégis kiemelkedett. Nemcsak mert úgy facsarta a hangokat a gitárjából, mint kevesen, de e mellett még énekelt is, s nem is akárhogyan.
No, de vissza a dalokhoz. Ki kell emelni a Sickman-t, mert ez igencsak durvára, helyenként punkosra sikerült, s új dimenzióba helyezte a csapatot nálam.
Másfél óra után rövid szünet, majd a Would?, Rooster párossal zárult a buli.

Nagyon vártam ezt a koncertet, több okból is, aztán – igaz nagyon jól sikerült – mégis hiányérzettel tértem haza. De ennek oka nem az előadásban, a szervezésben vagy akár a koncertprogramban keresendő. Ráadásul a vetítés is rengeteg pluszt tett hozzá.

Biztosan lehetne kimaradt dalok miatt keseregni, de nem hiszem, hogy érdemes. Ez így volt jó.

Köszönet a Livenation-nek, hogy ott lehettem, a fotókért pedig Juhász Gavrant Tamásnak!

A koncertprogram:

Ráadás: