Az A38-ra mindig jó menni, meg amúgy minden kisebb-nagyobb klubba is, de az tény, hogy itt még nem voltam rosszul szóló koncerten, legyen az külföldi ismert név vagy hazai underground fellépő.
Az Oaken – Entrópia Architektúra – Hænesy trió februári összeállása nem ígérkezett könnyű estének, lévén egyik csapat sem a könnyed szórakoztatást tűzte a zászlajára.
Az elején azt rögtön szeretném megjegyezni, hogy bár sok helyen beszéltek a klubélet nehézségeiről (ekkor még nem voltak napirenden a dr0gügyek miatti bezárások!), az élőzenei koncertek látogatottságának csökkenéséről, ez a koncert olyat mutatott, amivel régen találkoztam. Már az első zenekarra is megtelt a nézőtér. Ami persze nem csoda, hisz mindhárom zenekar munkája elismert az underground metal körökben. (Sanyi)

Annak apropóján, hogy az Entrópia Architektúra a novemberben megjelent Kapu albumbemutatójaként volt ez alkalommal beharangozva a koncertjük, készült is a zenekar két tagjával Csabával és Marcival (Kósa Csaba, Walch Márton) egy személyesebb hangvételű interjú, amely beszélgetés közben megjegyezték mindketten: ők kifejezetten szeretik, amikor meghökkentő közegben van koncertjük a közönség változatossága miatt is, de azt is, amikor a nehezebb hangvétel kerül egy színtérre terítéken. Így történt ez alkalommal is, ahol három-, a maga nemében fantasztikus-, de korántsem könnyed hangvételű zenekar lépett a Hajó színpadára. Mindhárom zenekarhoz többször volt már élőben is szerencsém, amihez kapcsoltan induláskor még azt gondoltam, fel vagyok vértezve az estén várható zsigerig hatoló taglózásokra, de aztán be kellett látnom, talán teljesen mégsem. (Brigiri)

Az Oaken kezdte az estét. Minden különösebb teketória nélkül sétáltak fel a színpadra és tépték le az arcunkat. Nekik tavaly szeptemberben jelent meg a From The Bonfire című anyaguk, a műsorban is erre koncentráltak. Elszállás, megőrülés, poszt-metal, poszt-hardcore keverékük elég könnyen be tudott szippantani még úgy is, hogy ezen az estén nem igazán arra voltam ráhangolódva, hogy irtózatos súlyok boruljanak rám és nyomjanak a mélybe. (Sanyi)

Mindig nagyon izgalmas, ha egy zenekar kvázi multi instrumentalista szemlélettel, nem csak a saját maguk-, vagy épp külső formálók által behatárolt műfaji keretekben megszokott hangszereket hoznak a zenében. Az Oaken az egyik kiváló példa erre, hiszen a néhol vulkánkitöréssel a közönségre zúduló elemi erőkhöz, vagy a hipnotikus drone hangzás váltakozásához most is több hangkeltő került a színpadra ezzel is erősítve és folyamatosan fenntartva az interakciót, amit legutóbb megjelent albumukra építve közvetítettek a közönség felé.

Nehéz lenne darabolni az Oaken koncertjét egy setlist-el, hiszen a tőlük megszokott egybefüggő hang-masszával terítették a teret, korántsem könnyű előhangot adva az est kezdésére. Az viszont igazán jóleső volt még számomra is, hogy a koncerttér már az Oaken kezdésére szinte teljesen megtelt, és ez a telítődés szinte mindvégig meg is maradt est folyamán. (Brigiri)

A műsor az Entrópia Architektúra lemezbemutatója köré szerveződött. Mondhatjuk, hogy nem épp szokványos módon az est „fénypontja” nem a végére maradt, hiszen ők jöttek másodikként. A Kapu című lemez érdekes hallgatnivaló. Azt gondolom, hogy ráadásul olyan szempontból is ritka kiadvány, hogy a borítója – számomra legalábbis – így erősíti meg a lemezt, egyszerűségében is annyira erős hangulati töltettel bír, ami a koncert sajátja is volt.

Azt a StonerForgács vlogban is elmondtam, hogy az egész este, de kiváltképp az Entropia műsorára én a szeánsznál nem tudok jobb szót. Kifejezetten azt éreztem (már a lemezt hallgatva is), hogy a zene és a ritmusok nyelvén valamilyen ősi hangot ütnek meg, amivel az emberi psziché mélyét kapirgálják.
Az előadás természetesen a Kapu lemez dalaira – talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy szerzeményeire – épült, sorrendben kerültek műsorra a tételek, a különleges hangszerek élőben is megszólaltak. Ezek együttes hatására – a 108 monotóniájával még lejjebb merülve – a közönség is bevonódott és talán az az ősi kollektív tudattalan tört a felszínre, ami mindannyiunkban ott van mélyen eltemetve. Az ősi ritmusokra is épülő műsor nekem valahogy a VHK korai időszakát is idézte. (Sanyi)

Az Oaken után szinte alig volt idő felocsúdni, mert szinte pillanatoknak tűnt az átvezetés (ráhangolva a beszélgetéseket, leginkább Neurosis dallamokkal) és máris megszólalt A HANG, vagyis az Entrópia Architektúra védjegyévé váló szirénahang, jelezvén: járuljunk a hangoltár elé, mert kezdődik az újabb rituális szeánsz.

Nagyon érdekes és izgalmas volt most egy kicsit más szemlélettel úgy hallgatni a koncertet, hogy pár nappal korábban az új album is téma volt a beszélgetésünkkor, amivel egy kicsit a saját megélésem mellett az egyes opuszok formálódását adó gondolatok is óhatatlanul behömpölyögtek a térbe.

Ahogy a beszélgetés során megfogalmazódott bennem, most tudatos jelenlétben is megtapasztalható volt az a fajta lélektérbe ágyazott hang-alkímia, ami minden alkalommal rávezeti arra a hallgatóságot, hogy a zene erejével purgálja gondolatait a hétköznapi teendők sodrásában.

A színpadon mindenki külön entitásként és mégis egy egységben vezette be a közönséget a sűrű-rituális hangzásba. Az Achaemenid térben és időben megforgató hangzását Laura éneke tette ez alkalommal is keretbe. A Sakura egyedibb dallamvilága-, és a 93/93 különlegességében Marci népdaléneke, mind – mind szép hangalkímiai eleme lett az albumnak. És ami most sem maradhatott el, Mahakalahoz, a pusztító istenséghez szóló 108 mantra, ami az lélek és az elme végső tisztítását is megadta ez alkalommal is. (Brigiri)

A Hænesy zárta az estét, mégpedig elejétől a végéig egy olyan hangokból szőtt leplet borítottak a Hajó közönségére, amit – nekem legalábbis – nem volt könnyű befogadni. Azt viszont így is meg tudtam állapítani, hogy ez a ránk boruló, sötét energiáktól duzzadó hangfolyam világszínvonalú. A zenekar egészen 2019-ig nyúlt vissza az életművében és természetesen a legfrissebb szerzemény, a The Glimmering Expanse is elhangzott. (Sanyi)

Az est zárásaként érkezett a Hænesy és egy kíméletlen és sűrű zsigeri hangzású bő egy órás atmoszférikus hangorkánban elemi erővel csapott le a 12 agyidegünkre. Korántsem volt könnyű már az első két felvonása sem az estének, és ehhez méltóképp csatlakozott a Sándor Henrikék sújtása is. Bevallom én nagyon vártam ezt a koncertet, a hamarosan megjelenő albumról minimális felvezető képet adó anyagok abszolút elsőre megvettek, de ez alkalommal mégsem voltam felkészülve annak fizikai hatásával. Mélyen és és észrevétlenül gomolygott minden hang, amit  a fényhatásokkal egyre nehezebben tudtam olyan formán fogadni, ahogy szerettem volna. Pedig abszolút a zenekar javára írom, hogy mind a hangzásvilág, mind a közönség egyben volt még ez idő alatt is, köszönhetően a profizmusuknak és a Hajó legénységének is, akik most is garantálták azt, hogy az este során minden hang a legtökéletesebben szóljon a megjelenteknek. (Brigiri)

Brigiri koncertképei:

OAKEN

Entrópia Architektúra

Hænesy