Na idén nem lehet okuk panaszra azoknak, akik a Bay Area thrash képviselőit kedvelik. Na jó, lehet, hisz a Big Four koncertsorozat nem érinti hazánkat. De idén már volt Metallica, a Metalfesten Death Angel. Most meg Megadeth. Mit mondjak, egy Anthrax-nek talán még jobban örültem volna, de mivel most nem John Bush áll a banda frontján annyira mégsem izgat.
De most itt Dave bátyóék koncertbeszámolója kell következzen, s nem az én kívánságlistám.

Rögtön pozitívumként értékelem, hogy szinte percre pontosan, csúszás nélkül ment le a koncert. 19:30-kor 3 inches of Blood-ék felsétáltak a színpadra, aztán belecsaptak nagyjából félórásra szabott műsorukba. Ahogy arról Bahon kollégáékkal (köszi a fuvart!) értekeztünk ez most olyan zenekar, akit sikerül koncerten úgy elcsípni, hogy előtte sosem hallottam Őket. Így aztán nem is volt elvárás, csak egészséges kíváncsiság.

Mit mondjak, nem lettem rajongó, függetlenül attól, hogy jól tolták a ’80-as években gyökerező metaljukat. Viszont tuti szereztek néhány új szimpatizánst a közönségből, hisz műsoruk pörgős is volt, a fazonjukkal sem volt különösebb probléma, a hangszereikkel tudnak bánni, és még a dalírással sem állnak hadilábon. Talán még próbálkozok is velük majd, mit lehet tudni. Annyit még megemlítenék, hogy az énekes Halfordos sikolyait/énektémáit az egyik gitáros egészítette ki némi mélyebb vokalizálással.

A DevilDriver nem először jár nálunk. Sőt, Dez Fafara énekes még az előző csapatával (Coal Chamber, s azt annak idején egész sokat is hallgattam) is volt itt a Kisstadionban ’98-ban, mégpedig a Black Sabbath reunion turnén, olyan csapatokkal együtt, mint a Pantera és a Helloween.
Az biztos, hogy az agyig kivarrt Fafara jó frontember, ráadásul kiváló társakat gyűjtött maga köré. Nekem jobban is tetszett az előadásuk, mint a 3 inch-éké. Ez a modern megközelítése a metalnak jobban működött, ettől függetlenül éreztem itt klasszikus metal hatásokat is. Gyanítom, hogy a legutóbbi Pray for Villains lemezük dalait erőltették, az viszont nálam valahogy kimaradt. Igaz, a többit sem hallgattam agyon, így semmiképp nem nevezném magam szakértőnek.

 

A csapat jól bemozogta a színpadot, persze Dez vitte a prímet, s a vokalizálása is igen változatos volt még mellé. A koncert vége felé előadott, jó kis dallamos introval kezdődő nóta fogott meg leginkább. Az már biztos, hogy jobban beleásom magam az életművükbe.

A rövid átszerelés után a Rust in peace lemez introjára sétáltak a színpadra a zenekar tagjai. Ami először szembeötlött, az a visszatért Ellefson jókedve volt. Az biztos, hogy élvezi, hogy újra itt lehet és tolhatja a ritmust a gitárosok alá. Őszintén szólva nem vagyok megveszekedett Megadeth rajongó. Az utóbbi lemezek el is mentek mellettem rendesen. Sőt, lehet, hogy sokak szemében ez még szentségtörés is, de számomra a Countdown – Youthanasia – Cryptic Writings hármas a kedvenc. A korábbiakkal sincs bajom természetesen, de azokkal kevésbé kötöttem barátságot.
Szóval nagy örömömre szolgált, hogy erről a háromról játszották a program harmadát (Skin O’ My Teeth, Sweating Bullets, Symphony Of Destruction, A Tout Le Monde, Trust).

Azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár, ahogy azt Mustaine kevés átkötőszövegeinek egyikében (már ha jól vettem ki) elmondta, a friss – pontosabban fogalmazva a legutóbb megjelent – Endgame bemutatása mellé a turné apropóját az épp húsz éve megjelent, már említett Rust In Peace lemez adta. Nem véletlen hát, hogy erről az albumról játszottak legtöbbet, a tavalyi lemezt csak a Headcrusher képviselte.

 

Ezeken kívül még a So Far lemezt idézték meg, illetve zárásként a Peace Sells… But Who’s Buying hangzott el. A nagyjából 75 perces program után némi búcsúzkodás, de esély sem volt a ráadásra, ami kicsit számomra furcsa volt. De gondolom nem csak én vagyok így ezzel.
A másik negatívum a „Főnök” hangja volt itt-ott, de erre nem is vezstegetek szót. Mindenesetre jót tett a daloknak, amikor Ellefson és Broderick besegített a vokálba.
Nagyon szimpatikus volt ahogy valamennyien élvezettel zenéltek. S azt gondolom mondanom sem kell, hogy Mustaine profikat állított csatasorba. Mind Shawn Drover dobosra igaz ez, de főképp Chris Broderick volt szimpatikus. Mégpedig mind a játékát, mind pedig a kiállását tekintve.

A hangzás, legalábbis ott, ahol álltam korrekt volt. S ezt tudnám mondani a bulira is. Számomra ez csupán egy korrekt buli volt, amit viszont vétek lett volna kihagyni.

Zárásként némi képi élményanyag, amit a zajlik.hu-s Megadeth fórumból vadásztam. Köszi a feltöltőknek!
Sweating Bullets

Skin O’ My Teeth