Spock’s Beard, Enochian Theory

A LiveSound a hazai koncertszervezők közül a rock egy bizonyos, számomra kedves szegmensét (hard, prog, stb) fedi le a koncertjeivel. Így volt ez a tegnapi estén is, amikor az A38 hajóra a jelenkori progresszív rockzene egyik jeles képviselőjét, a Spock’s Beard zenekart (már nem először) hozta el.
Azt meg kell mondjam, a csapat korai munkásságával nem vagyok naprakész, sőt! Igazából a nemrég megjelent X címre hallgató albumukat ismerem legjobban. Persze nem a friss CD-jük volt az első találkozás, de a korábbi anyagaikkal annyira nem fogtak meg, pedig szeretem az efféle progos cuccokat. Viszont ez az új album valahogy elkapott, s kíváncsi is voltam az élő teljesítményükre. Na, azzal nem volt egy szál gond sem, sőt! De erről később.

Mivel talán kevesebben ismerik itt a csapatot, egy rövid bemutatást engedjetek meg. A Spock’s Beard zenekar 1992 óta létezik, a Morse testvérek alapították, majd csatlakozott hozzájuk Nick D’Virgilio dobos és Dave Meros basszusgitáros, végül a japán billentyűs, Ryo Okumoto. Első lemezük 1995-ben jött ki, s az X című idei a tizedik albumuk. 2002-ben Neal Morse vallási okok miatt kiszállt a csapatból. A frontemberi, énekesi posztot végül a dobos Nick vállalta el, így a turnékon session ütős, jelen koncerten Jimmy Keegan pótolja.
És most jöjjön a beszámoló.
A brit Enochian Theory kapta a bemelegítés általában nem túl hálás feladatát. Nagyjából háromnegyedórás műsort adott a trió. Az igazság az, hogy nem fogott meg a zenéjük, inkább amolyan háttérzeneként emlékszem vissza rájuk, függetlenül attól, hogy nem volt rossz, amit összezenéltek.

A Ben Harris-Hayes gitáros, énekes, Sam Street dobos és Shaun Rayment basszer felállású banda összességében tekintve jól teljesített, a közönség is viszonylag szép számban volt kíváncsi rájuk. Előzenekarhoz képest igencsak jó hangzással dicsekedhettek, de ez kicsit kevés volt. Ami nekem hiányzott, azok a megjegyezhető dalok voltak, valamint az énekes kissé egysíkú dallamai és ide legalábbis kevésnek tűnő hangja sem könnyítették meg a befogadást, még akkor sem, ha változatosságként néhányszor hörgésre is „vetemedett”.

A nyúlós, kissé itt-ott számomra az Opeth-et idéző számok nem csináltak kedvet a közelebbi ismerkedéshez. Lelkesek voltak, ügyesek, technikailag kifogástalan műsort adtak, de nálam a felejtős kategóriába kerültek.

Ellentétben a Spock’s Beard-del. A koncert előtt tippeltük, hogy kb. milyen hosszú műsorra számítsunk, tekintve, hogy másnap reggel munka várt. De sikerült alábecsülni a zenekart. Nagyjából két óra húsz perc körüli örömzenélésben volt része a nagyjából félháznyi közönségnek. Azt hiszem sokat elmond, hogy már közel órája játszottak és még a negyedik dalnál tartottak.


A lemez bónuszdala (Their Names Escape Me) még gépről szólt, erre szállingóztak a színpadra, de aztán nagy örömködések közepette eltolták a teljes új albumot kezdve az Edge of The In-Between-nel a The Man Behind the Curtain-en át a Jaws of Heaven-nel bezárólag.
Aki ott volt, az nyilván nem fog vitába szállni azzal, hogy ezek a zenészek csakis a felső ligába sorolhatók be. Amit itt összezenéltek, énekeltek miközben láthatóan nagyon jól érezték magukat és legalább annyira élvezték a bulit, mint a hálás közönség. Amennyi hangszer a színpadon volt, abból egy kisebbfajta hangszerboltot be lehetne indítani. Nem egyszer játszott három tag is egyszerre billentyűs hangszereken. Ryo Okumoto pedig a Kamikaze során mutatta meg, hogy mindent (vagy talán annál is többet) tud a billentyűkről. Játszott egyszerre kettőn is, háttal, ráfekve, stb.

Nick D’Virgilio pedig hibátlanul látta el a frontemberi feladatokat, időnként beült a második dobcucc mögé, az eredeti helyére egy-egy szóló erejéig. De ugyanilyen természetességgel akasztott a nyakába gitárt is. S mellé énekelt, nem is akárhogy! Ráadásul végig bohóckodták az estét.
Természetesen nem maradhattak ki a régebbi dalok sem, de előbb még egy majd tíz perces dobpárbajt élvezhettünk végig Nick és Jimmy Keegan között. Helycserés támadással, egy dobszerkón játszva, felváltva. Általában nem szeretem az ilyen szólózással eltöltött perceket, de most nem volt ellenemre.


 

A régi dalok közül olyanok kerültek elő, mint az utolsó előtti lemez On A Perfect Day-e, a 2005-ös Octane-ról a Surfing Down the Avalanche. A Beware Of Darkness lemezt két nótával is megidézték a Thoughts mellett számomra a The Doorway volt az egyik legemlékezetesebb része a bulinak. Ebben aztán minden volt, többszólamú vokál, sok témából felépített dalszerkezet, különleges hangulat, szólisztikus részek.

A ráadásban a June hangzott el ’98-ból.

A kiváló koncert után, ahol egyik tag sem spórolt az energiájával, még valamennyien szívesen álltak a rajongók rendelkezésére, s autogramot osztottak, fotózkodtak, beszélgettek.

A LiveSound-nak köszönöm, hogy lehetővé tették, hogy részese lehessek ennek a fantasztikus koncertnek!