Két év sem telt azóta, hogy legutóbbi albumát kiadta sokk-rock királya, Marilyn Manson. Az előző lemez folytatása 2026 augusztusában jelent meg, pár héttel a Budapestre történő visszatérése után, így a koncerten is hallhatunk az új albumról két dalt, de az egyiket csak gépről, hiába soundcheckelték több állomáson is a most nyári turnén. Előzőnél komorabb, kevésbé indusztriális, inkább a gót irányba nyúlik el ez a korong.
Indul az Unalive című dallal, ami bevezet minket abba, hogy milyen melankolikus is ez a korong. Lassú pengetés, suttogás és torzított ordítás váltakozása a dalban. Következik a Don’t Answer the Door, ez még sötétebb, lassabb az előzőnél is, de szépen kiteljesedik a közepére, ahol szintén hallunk majd keményebb éneket is.
A lemez egyik legkeményebb tétele a Front Toward Enemy. Ez kicsit a régebbi albumokhoz repít vissza az indusztriális hangzásával és gyorsabb tempójával, súlyosabb gitárjaival. Ezt előzőleg demó formájában hallhattuk az előző albumos Raise The Red Flag kislemez CD verzióján bónusz trackként. Klipjét megnézve a rajongók sok utalást találhatnak a régebbi videókra és albumokra. Ha erre kitomboltuk magunkat, akkor újra nyugodtan hallgathatjuk az All The Vilest Things számot, ami jó dallamos refrént kapott, ez az egyik kedvencem az előbb említett dolog miatt.
Újra egy ipari, dobgépes hangzású tétel jön, ami szintén emlékezetes marad nekem, a None of the Suns is elég dallamos refrént kapott, ezt is szívesen meghallgatnám élőben, mert együtt éneklős dal a javából! A Lucifer’s Teardropban is a melankolikus hangulat megy tovább a suttogásszerű énekkel és dallamos refrénnel. Ez is egy kellemesen hallgatható szám, ami egy sötét arénában ideális koncertes előadást érdemelne.
Torzított négyszögjeles szintetizátor szőnyeggel indul a The Arsonist. Nagyjából elmondható, hogy egységesen követi az album már említett szomorkás-melankolikus-gótos témáját. Utolsó előtti Exit Woundot élőben is volt szerencsém hallani a parkos koncerten, ez is visszanyúl a 2000-es évek eleji, indusztriális Manson stílushoz, jó bólogatós, koncertes szám. A rövid albumot zárja az Enantiomorph, aminek a bevezetője egy monológ, amit billentyűs dallam követ, lassan kibontakozó énekkel, és hangszerekkel. Az egésze lassan épül fel és ez jó lezárása az albumnak, a katarzis után lassú énekkel fejeződik be és így véget is ért ez a szűk háromnegyed óra. De még egy bónusz dal érkezett közben online formában a You Can’t Die Young címmel, ami szintén a keményebb, zajos ipari metálos vonalat viszi:
Nem hagyott minket békén Brian Warner, mert az elmúlt évek intenzív turnézása közben volt ideje folytatni a már megkezdett munkásságát. Rövid, de érzelmekben gazdag, viszont kevésbé zúzós albumot rakott most le nekünk az asztalra.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
