Mondjunk ki valamit rögtön az elején. Az underground nem a szikrázó napsütésben, a klímás szobában vagy a gondosan kiszámolt, kényelmes hétvégéken él! Az igazi fémzene a retekben, a nyirkos éjszakában és az ázó aszfalton születik. Így amikor az időjárás feladta a leckét és szakadt az eső, azonnal elvált a szar a májtól. Aki pillecukorból van és nyápic módjára otthon maradt a meleg teájával, az pontosan azt kapta, amit megérdemelt: kimaradt az év egyik legzúzósabb underground éjszakájából. Mert az Autumn Death Ritual 666 nem a kényelmeseknek szólt, hanem azoknak, akiknek a vérükben van a metal.
A Supersonic Blue Hell falai között öt olyan banda csapott össze, akik fittyet hánytak a kinti ítéletidőre. Három hazai pusztító és két olasz import gőzerővel pakolta fel a színpadra azt a nyers energiát, amiért érdemes bőrig ázni is. Ugyanakkor nem lehet elmenni szó nélkül amellett a tendencia mellett sem, amit mostanában tapasztalni a klubokban. Ha már egy estére több zenekar is felsorakozik, illene megtisztelni őket a jelenléttel. Régen a szünetben lement egy cigi meg pár perc dumálás, de a koncertek alatt bent pörgött a nép és élvezte a bulit. Ma meg sokan inkább a füstben vagy a pultnál ragadnak. Pedig ha már arról beszélnek többen is a szakmában, hogy itthon lassan nem éri meg koncertet szervezni meg fellépni, és inkább külföld felé kell venni az irányt, akkor gyerekek, itt már nagy baj van. Az underground csak úgy virul, ha a közönség is megmozdul. Jobbnál jobb zenekarok teszik oda magukat a színpadra, és élő zenénél nincs jobb dolog a világon, de ha így folytatjuk, félelmetes, hogy ez a kultúra egyszerűen el fog tűnni. És ha már kritika, a klub fénytechnikája sajnos a béka feneke alatt volt ismét. A Supersonic amúgy egy remek hely, a hangulat megkérdőjelezhetetlen, de az alapvető technikai dolgokra kicsit rá kellene feküdni. Nem elég, hogy a közönség folyamatosan megvakult a vakító stroboszkóptól, de a zenészek sem láttak semmit a színpadon, nem beszélve a fotósokról. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy amikor a stroboszkóp épp nem ment, a fények egyenlőek voltak a vaksötétséggel, de nézük a felhozatalt.

Scrofa – A bemelegítésnek álcázott pofon.
A kapunyitás utáni bemelegítés szerepét a Scrofa vállalta magára, de szó sem volt finomhangolásról. Ahogy megszólaltak az első akkordok, a teremben azonnal megfagyott a levegő, hogy aztán a gyors, mocsok módra megszólaló témáikkal berobbantsák az estét. Jó volt látni, hogy nem vacakoltak: megadták az alaphangot az egész éjszakához.




Nefalem – Földig rombolás a színpadon
Ha valaki még mindig a kinti eső miatt duzzogott volna, a Nefalem színpadra lépésével garantáltan elfelejtette a problémáit. A srácok olyan mészárlást rendeztek, hogy a vakolat is megremegett a Blue Hell falain. Itt kiemelném Forczek Ádámot, aki duplázott, hisz a Nefalem és a Needless frontembereiként is megállíthatatlan torokként vezényelte le a pusztítást. Nyers, kompromisszummentes, zsigeri pusztítás volt ez, azok akik nem ijedtek meg egy kis esőtől, éhesen falták pontról pontra a felépített, mégis sodró lendületű szettet. Az este egyik legepikusabb és legintenzívebb blokkja volt az övék, amit egyszerűen nem lehetett mozdulatlanul végignézni



Alzhagoth – Olasz sötétség és az erő
Az olasz vonalat képviselő Alzhagoth olyan tömény, atmoszférikus és kíméletlenül súlyos szettel csapott le, ami azonnal magával rántotta a termet. Nem spóroltak az energiával: olyan sötét és masszív hangfalat húztak a közönség köré, ami bebizonyította, hogy a határon túlról érkező bandák sem bájologni jöttek a Supersonic-ba.
Needless – A hazai technikai pusztítás
A Needless színpadra lépésekor már javában forrt a levegő. A srácok tőlük megszokott precizitással és megállíthatatlan lendülettel dobták be a technikai death/thrash gránátot. Szélvészgyors tempó, professzionális kiállás és mészárlás a színpadon.

Warmblood – Az olasz dopping a végjátékra
A másik olasz vendég, a Warmblood a késő éjszakai idősáv ellenére sem hagyta lankadni a megmaradtak figyelmét. Utolsó cseppig kiszívták a maradék energiát is a kitartó keménymagból. Semmi finomkodás, csak színtiszta, mediterrán temperamentummal megspékelt fémzene, ami tökéletes pontot tett a pusztai rituálé végére.

Az est két abszolút kedvencem a Nefalem és az Alzhagoth volt. Nefalem porig zúzott az olasz pusztítok meg jól meg is tapostak. Autumn Death Ritual 666 pontosan arról szól, aminek az undergroundot tartjuk: közösség, odaadás és kompromisszummentes zúzás. Aki ott volt, az tudja, miért éri meg újra meg újra elindulni az éjszakába aki meg az eső miatt otthon maradt, az legközelebb talán átgondolja, hogy pillecukor akar-e maradni, vagy igazi metalos.

Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.