Különleges este volt a Club 202-ben. Több szempontból is.
Számomra annyiból mindenképp, mert ez volt az első találkozásom Annekével. Eddig valahogy sosem jött össze. Bánom is, nagyon.
Aztán különlegessé tette az is, hogy akusztikus turnéról volt szó. A Pain Of Salvationt már láttam néhányszor az A38-on, de gyenge produkciójukkal még nem találkozam. Az izlandi előzenekarról előzetesen nem hallottam, csupán a koncert felkészülési időszakában kerestem rájuk a neten, (a Soundcloud oldalukon megtalálható valamennyi lemezük), s az ott hallottak alapján ők is különlegesnek tűntek.
Aztán a turné promotálása során érkezett hír/fotó a színpadképről, a szetlistáról, s egyre inkább biztos voltam benne, hogy nem volt rossz döntés, hog Az hogy a Lukather buli helyett ezt választottam (bár oda is szívesen mentem volna).

Minimális (kb. 10 perc) csúszással indult az előadás (szándékosan nem koncertet írtam, mert ez az este több volt annál). Az nem volt meglepetés, hogy a PoS agya, Daniel Gildenlöw vonzódik a teátralitáshoz (elég csak a 2010-es koncertre gondolni, ahol az emelvényről „osztotta az igét”), de ez a nappali szobás ötlet hatalmas volt.
Szóval kb. 19:00-kor a ’60-as, ’70-es évekbeli svéd nappalikat idéző színpadra érkezett Daniel, s egy kis előszóval felvezette az estét, s felkonferálta a The Gathering egykori énekesnőjét, a manapság szólóban és az Agua de Annique élén alkotó Anneke van Giersbergent. Na, itt jött az első meglepetés számomra, már csak azért is, mert én Árstidír, Anneke, PoS sorrendre számítottam.
No, sebaj!

Anneke szetje kb, fél órás volt, s ebbe nagyjából hat-hét dal fért bele. Volt Circles az utolsó szólólemezéről (az is milyen jó lett!), meg az izlandi srácokkal közös előadás is (Time after time Cindy Lauper-től). Aztán az Anathema Everwake-je (a ’92-es! The Crestfallen EP-ről), s nehogy elfelejtsem, egy The Gathering nóta is elhangzott. Végül egy U2 feldolgozással zárt.
Anneke hangja csodálatos, tündéri, ahogy az kb. minden koncertbeszámolóban, lemezismertetőben olvasható, de mit lehet tenni, ez az igazság. Emellett pedig egy életvidám csaj, akinek még a humora is teljesen oké. Ha legközelebb jön, már tuti nem hagyom ki, s verem a fejem a falba, hogy eddig minden hazai fellépését kihagytam.

Mivel akuszikus koncertről volt szó, nagy átszerelésekre nem volt szükség, tekintve, hogy az Árstidír felállása, bár cseppet sem nevezhető hagyományosnak – 3 akusztikus gitár, billentyű, hegedű, cselló – nem indokolta a hosszú beállást. A srácok jöttek, s a rendelkezésükre álló kb. 40-45 percet kihasználva meggyőzték a közönséget.
A csapat által játszott zenében rengeteg hatás keveredik. Néhol már kortárs komolyzenének is bátran nevezhető, de ki merem jelenteni, hogy a folk, a korai prog zenék is megihlették az izlandi hatost.
Az biztos, hogy hatalmas segítség volt a svéd banda részéről, hogy elhozták őket erre a körre. A Road Salt-ot pl. együtt játszották el Daniellel.

Az énekszólamokon is megosztoztak, illetve a három gitáros, valamint a billentyűs is énekelt szólót, de az egyik csúcspont a hangszeres kíséret nélkül előadott daluk volt. Bocsássatok meg, de az anyanyelvükön íródott dalok címeivel a Ljóð í sand-on kívül nem szolgálhatok! Azt mindenesetre megállapítottam, hogy bár hangzása elsőre fura, de cseppet sem zavaró az izlandi (vagy milyen?) nyelv. Azért énekeltek angolul is és az is rendben volt.

A srácok szetje után azért egy hosszabb pauza fokozta a hangulatot, illetve a várokozás izgalmát. Nagy kérdés volt, hogy a mára Gildenlöw mellett teljesen lecserélődött csapat milyen teljesítményre lesz képes vagy helyesebben milyen hangulatot tud teremteni. Bár azt azért biztosan lehetett tudni, hogy nem kuyaütő zenészeket állított csatasorba, mégis Johan és Frederik hiánya azért érezhető volt, de a frissen csatasorba állított Ragnar elég jól pótolta Halgrent, s a véleményem szerint fazonilag kissé kilógó billentyűs – a Daniel által csak „emo guy”-nak titulált Daniel Karlsson sem okozott csalódást.

A basszusgitáros egy elektromos bőgőn(?) játszott, időnként vonóval, aztán átváltott az akusztikus basszgitárra, amit az este folyamán még többször is megtett, ha a hangszerelés úgy kívánta.
Ez – mármint a hangszerek váltogatása – amúgy főleg Daniel esetében volt szembetűnő, mert nem emlékszem, hogy két nóta között akárcsak egyszer is előfordult volna, hogy ne cseréljen. A színpadon hatodikként tevékenykedő (a korábbi koncertjeikről ismerős) technikusuk hűségesen hangolta a gitárokat, szolgálta ki a csapatot. A vége felé pedig alkalma nyílt, hogy kényelmesen elhelyezkedve a kanapén, a lábát az asztalra téve hallgassa az előadást. Ennek kapcsán aztán „céltáblává” is vált.

Mert Daniel humora, szurkálódásai, amihez főképp a dobos Léo volt a fő partner, nem kímélték őt sem, de a közönség videózó, fotózó (beleértve magamat is, bár nekem azért van felmentésem) tagjait sem.
Néhány szót azért ejtsünk a programról is, amelybe saját dalok, mellett több feldolgozás is belefért. A Lou Reed-féle Perfect Day-t már a tavalyi akusztikus koncertek során is játszották, a szvingesre, jazzesre vett Holy Diver (Dio) viszont igazi csemege volt.

Az olyan PoS slágerek, mint a Disco Queen, az Ashes, a Linoleum, a She Likes To Hide vagy a To The Shoreline akusztikusan sem okoztak csalódást. De rendben van a nyitásként játszott új nóta is (Falling Home a címe, ha minden igaz), bár úgy érzem, az inkább egy hagyományosnak mondható – ha Gildenlöwék esetében ki lehet ilyet jelenteni – nóta és nem hiszem, hogy kijelölne bármiféle irányt a jövőre nézve.
A program közepe táján volt egy duettjük (a megkérdezett közönségből egyetlen ember ismerte a dalt) Annekével, amiben – természetesen – Daniel maradt volna alul, ha pontozni kellene.

Az összességében kb. egy és háromnegyed órás buli egy három nótás ráadással zárult. A második dalt A záró 1979-ben pedig az este valamennyi szereplője a színpadra lépett.

Azt hiszem, elégedetlenül senki sem távozott a Club 202-ből, annak ellenére, hogy a teltháztól bőven messze volt a nézőszám, a hangulat viszont ennél fogva igen családias lett, ami szerintem ellensúlyozta.
Köszi Concerto!