A szlovákiai Nagycsalomján megrendezett Metal Forever fesztivál történetébe nem mennék bele, akit érdekel, elolvashatja az interjúban. A lényeg, hogy hosszú szervezés, készülődés után lezajlott a kétnapos buli. És ez a beszámoló is megszületett végre! (Bocs srácok!)
Számunkra kisebb kalanddal ért fel az utazás, mivel az autó hirtelen támadt műszaki problémája miatt az út nagyjából harmadát vontatva tettük meg, ezért köszönet a konvojunkban velünk utazó Supergroup, Decadence, Vale of Tears és Face No More legénységnek! Szintén köszönet jár a főszervező Olinak (VoT) és Rácinak (Decadence, Remorse), akik leszervezték, hogy Csalomjára érve már várt minket a szerelő, aki már intézte is az autót. Ráadásul még aznap jelezte, hogy mi a hiba, másnap pedig a helyünkbe is hozta üzeképesen. Riszpekt!
Ez is mutatja milyen összetartó, családias, baráti közösség jött össze.
De a kitérő után kezdjük a fesztivál krónikáját!

Miután sikeresen elhelyezkedtünk (sátor rendben, sör a kézben) már meg is kezdte a pusztítást a balassagyarmati deathcore stílusban utazó Fragments Of The Past. Tűző napsütésben, az átélt nehézségek után azt mondom, még jól is esett. A banda bemutatkozó anyagán dolgozó csapat élúőben nem vallott szégyent, viszont annyit azért tanácsolnék Pásztor „BELEZŐ” Gergő vokalistának, hogy az átkötő szövegeknél a dalok címeit nem lenne haszontalan érthetően bemondani ahelyett, hogy elhörgi, mert ez így inkább vicces volt, mint kemény.

A folytatásban karcagi cimboráim, a Decadence legénysége foglalta el a színpadot. A hangsúly a tavaly év végén megjelent három számos EP dalaira helyeződött, bár nyilván nem maradt ki néhány korábbi kedvenc – Bitter Rain, Dream Again – sem, illetve a korábban épp a 2008-as Metal Foreveren elhíresült Hero feldolgozás, mellett a Flashdance betétdala, a Ziconak ajánlott Maniac is nagy sikert aratott.

Minden fesztiválon akad egy-két csapat, akik ilyen-olyan okból, (szükségletek, stb.) de kimaradnak. Igaz, igyekeztem valamennyi csapat műsorába belenézni, de nem sikerült. Erre a sorsra jutott a dallamos deathcore-t játszó ipolysági Melanie’s April. Bocs srácok, ezt én is csak felvételről látom!

A budapesti A Losing Season mindkét korábbi anyagáról irtam annak idején. Az év elején friss anyaggal – Fall Again Fall Better c. EP, mely a bandcamp-jükön meghallgatható, szabadon letölthető – jelentkeztek, amit többször is elővettem azóta, de teljesen nem sikerül megbarátkoznom vele. Igaz, nem is hagy nyugodni. Itt azonban a rendelkezésükre álló időben pozitív irányba billent a mérleg nyelve. A csapatban gitáron a Cojones-ból TGer segítette ki a társulatot. Játszották a fris klipes Super G To The Rescue-t, de a 2007-es To Whom It és a 2010-es Delirium Provides EP-t is megidézték, ha nem csal az emlékezetem. A Sick Of It All Step Down-ja meg hab volt a tortán!

A Mytra is egy olyan banda, akikkel eddig élőben sikeresen elkerültük egymást. Annak idején az Ecotone c. anyagukról írtam, és ugyan nagyjából figyelemmel kísértem a ténykedésüket, élőben nem sikerült a találkozás. Nos, most kipipálhatjuk ezt is.

A csapat afféle space-es jellegű, elszállós, pszichedelikus hangulatokban is bővelkedő zenét játszik, ami azért bőven rejt kemény metalos elemeket is. Viszonylag újdonság, hogy már nem csak instrumentális számaik vannak, hanem a gitáros Igor (lásd még Remorse) húga, Viki a billentyűs poszt mellett az énekesit is betölti. Ráadásul remekül. Érdekes, ahogy különféle effektekkel, vocoderrel is rásegítenek az énekere, így téve még különlegesebbé, karakteresebbé azt. Nyugodtan mondhatom, hogy nagy sikerük volt.

Ahogy az általában lenni szokott, az előre tervezett sorrend borult, így az utolsó előttinek tervezett Supergroup volt a következő a fellépők sorában. A csapatról tudni kell, hogy magyar és külföldi, rock és metal feldolgozásokkal lépnek fel. Igazából tematikát nem tudtam felfedezni, de itt egy olyan műsorral készültek, ami egy rockdiszkóban is tökéletesen megfelelne.
Olyan dalokat játszottak többek között, mint a P.Mobil Soha nem elégje, a Highway To Hell és az Ace of Spades. A legnagyobb sikere talán a Maiden Fear of the Dark-jának volt. Számomra azonban az Omega nóta okozta a legnagyobb meglepetést és örömöt.

A Mikrodeth szintén egy tribute banda (biztos ki is találjátok milyen). Igaz, még eléggé az útjuk elején járnak, azt azonban nem lehet állítani, hogy nyeretlen kétévesek alkotják. A felállás Oláh Zsolt (Remorse) ének, gitár, Kossuth Lajos (ex-Remorse) gitár, Szabó Péter (Remorse, Screen) basszusgitár és Zabari László (Mytra) dob. Ehhez mérten profi előadást láthattunk kisebb bizonytalanságokkal, amit én annak számlájára írok, hogy ez még csak a második koncertjük volt. A Symphony of Destruction, a Trust és a Countdown To Extinction, Hangar 18 dalokkal tévedni ugye nem nagyon lehet. Még némi összeszokás és szerintem egy erőtől duzzadó csapatot fogunk látni.

A Sleepless Székesfehérvárról érkezett és ők is a fesztivál visszatérőinek sorát gyarapították. Ennek megfelelően már volt bázisuk is. Nemrég jelentkeztek friss EP-vel, így már annak dalai is a program részét képezték. Nem kifejezetten az én zeném, de azt meg kell hagyni, van élet és lendület a bandában.

Nem túl hálás szerepben, az első nap utolsó fellépőjeként a Faith No More örökségét ápoló karcagi Face No More vette birtokba a színpadot. Ők sem túl régen álltak össze, így ez csak a harmadik koncertjük volt. Nem is olyan régen volt szerencsém látni a bandát, így volt viszonyítási alapom.
A nyilvánvaló hibák ellenére – amiket a csapat is érez – van potenciál bennük. Itt több tényező kedvezőtlen összhatása miatt nem adták azt, amit az előző koncert alapján vártam, de így is bőven élvezhető volt a buli. Az olyan dalokkal, mint a Falling To Pieces, a Midlife Crisis, az Easy meg az Epic nagyot mondjuk csak akkor lehet tévedni, ha valami fakezű brigád próbálja eljátszani. Természetesen itt erről nincs szó. A hiányosságokat meg nyilván igyekeznek majd kijavítani.

A szombati napra tervezett focimeccs a hőség miatt elmaradt, amit eléggé sajnáltam. Egyrészt ennek legutóbb is nagy sikere volt a hírek szerint, másrészt az UndergroundUnited keretében én is pályára léptem volna. No, majd talán legközelebb.
A délelőtt sörözéssel, pihenéssel telt. Délután még főzésre is volt idő. Ennek következtében az Acoustic Love Thrash néven futó műsort sikeresen kihagytam. Bocs Iván!

Így a nap első fellépője a Booom volt. A trió nem ma kezdte a zenélést, s a helyi színeket képviselték, így elég sikeres műsort adtak az ekkor még nem túl népes közönségnek. Zenéjükben a hard rock, a blues adott randevút egymásnak. Délutáni felvezetésnek tökéletes volt.

A Whitebacon zenekarra viszont nagyon kíváncsi voltam. A korábbi fellépéseiket eddig sikeresen kihagytam, csak a Love is a Dark Hole, meg az Era of Decay c. dalukat hallottam előzőleg, amit a Youtube-on tettek közzé készülő anyagukról.

Mit mondjak, amit itt elővezettek, az alapján joggal követelnek helyet maguknak a hazai death metal közösségben. Igaz, stílusukat hiba lenne csupán death metalként aposztrofálni, bár alapvetően oda sorolhatók. Azonban található még grind, mindenféle core-ság, még táncolható(!) rész is, amit mondjuk szerintem poénként kell felfogni, még akkor is, ha véresen komoly környezetben is hallható. A banda egyben van, mozognak is, szóval jöhet a hangzóanyag. 

A Frost elejéről lecsúsztam, de a kazincbarcikai atmoszférikus black banda – bár a black metallal sincs közelebbi kapcsolatom – műsora is meggyőző volt. Gyanítom a hőség számlájára kell írni, hogy a banda nem a szokásos arcfestős kiállással zúzott a színpadon. Amit láttam, az alapján profin játszották az északi fekete fémet.

Az ózdi Remorse a hazai thrash bástyája. Vitathatatlan érdemeik vannak az életben tartásában. Korábban folyamatosan változó tagságuk mostanra talán megszilárdult annyira, hogy remélhetőleg hamarosan egy új album is születhet. Addig is a korábbi lemezekről válogattak olyan dalokat, mint a 20/40, a Kín, a Harc, a Soha nem adom fel. Ez utóbbi a banda ars poeticajaként is felfogható. A buli különlegessége volt, hogy a korábbi basszer, a Norvégiából hazalátogatott egykori bőgős, Kovács Krisz is beugrott egy Harc! lemezes nóta erejéig.

A hangzással volt némi probléma (ez amúgy kicsit visszavett majd’ minden csapatnál, hisz sokan panaszkodtak a kontroll hiányára, hiányosságára), kifelé azonban szerencsére ez nem volt vészes. Remorse-ék, annak ellenére, hogy idén ez az első koncert volt minimális próbával, bőven megállták a helyüket. Sikeres koncert volt ez, jó lenne egy hosszabb önálló buli is!

Nem hiszem, hogy sértődés lesz, ha azt mondom, az egész fesztivál abszolút főzenekari státuszát az Iron Maidnem-nek ítélem. Az Európában is elismert tribute csapat itt is jött, látott és győzött. Ráadásul érdekes módon náluk a hangzás is ugrásszerű javuláson ment keresztül.

A banda profizmusát már ismerhetjük, de a saját hangmérnök, a háttérvásznak, az intro, a setlista, a képzett és alázatos zenészek, a buli végén megjelenő Eddie, mind-mind emeltek a műsor értékén. Ráadásul nem csak hitelesen eljátszák a dalokat, de az eredeti show-t is közelítik. A nyilvánvaló slágerek (Fear of the dark, Run to the Hills, 2 Minutes to Midnight, Trooper) mellett ritkaságnak számító Revelations-t is eltolták.

Nem hiszem, hogy nagy meglepetést jelent, hogy a műsoruk alatt telt meg leginkább a nézőtér. Tetszett, hogy a banda végig mosolyogva, közvetlenül játszott. Kiss Zolit meg már a Nemesis (Age of Nemesis) énekeseként is nagyra tartottam, de Dickinsonként is megállja a helyét.

Az Eradication már kissé fáradtan talált, nem is éreztem annyira magaménak a srácok zenéjét. Azt meg kell hagyni, bár a késői időpont miatt rájuk már kevesen voltak kíváncsiak, ez nem szegte kedvét a fehérvári ötösnek. Emlékezetesnek viszont nem találtam a programot, de ez inkább az én hibám.

A fesztivál záró bandájának nem túl hálás szerepét az ipolysági Drastic Means kapta. A zenekar határozatlan időre felfüggeszti működését, így ez afféle búcsúbuli is volt. Ez azt jelentette, hogy a törzsrajongók elkísérték a zenekart és hangulatot is teremtettek. A melodic death jellegű banda feloszlása(?) némileg sajnálatos. Egy kevésbé késői időpontban szívesen megnéztem volna őket.

Összefoglalásként két dolgot jegyeznék meg. Ritka az ilyen családias, emberi léptékű fesztivál. Nem ismerem annyira a hazai felhozatalt annyira, de talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a határon túli esemény példaértékű. Az meg pláne, ahogy a szervezést bonyolították, azt hiszem, hogy nem volt hiábavaló a fesztivál újraélesztése. Remélhetőleg jövőre lesz folytatás!
Végezetül pedig szeretném megköszönni a Olinak meghívást, valamint külön köszönetet mondani a technikai problémánk megoldásában nyújtott segítségért!

Metal Forever Festival Rules!