A Geoff Tate kontra a hangszeresek kérdéskör máig tisztázatlan.
Realista vagyok, így nem hiszem, hogy bármilyen ítélet is születik majd a bíróságon, az tisztázza majd a viharos, családregénybe illő szakadás/szakítás körülményeit.
Mindenesetre úgy gondolom, hogy ebben a – nevezzük így – csatában, mindenki azonos oldalon áll, mégpedig a vesztesen. Sajnos, teszem hozzá rögtön. S ezt nem is hiszem, hgy magyaráznom kellene. A Queensrÿche-t régóta követőknek, a csapat rajongóinak semmiképp.
Igazából mindenki bizonyítani akar, ráadásul görcsösen, s ez sajnos érződik. Érződött már midkét fél lemezén, de ezen a koncerten is.

A bemelegítés feladata két hazai csapatra hárult, az Ad Astra és a stílusban talán jobban passzoló Perfect Symmetry egyaránt fél-fél órát kapott. Erről Mindenholottlevo kolléga beszámolóját olvashatjátok, mivel én sikeresen lekéstem őket. Bocs srácok!

Két hazai előzenekarnak jutott az egyszerre megtisztelő és hálátlan feladat, hogy ráhangolja a közönséget a királynő birodalmára. Elsőként az Ad Astra csapott a húrokba és próbálta bemelegíteni a csigalassúsággal gyülekező publikumot. Félő volt, hogy a pár évvel ezelőtti PeCsás bulihoz hasonlóan itt is kevesen leszünk; csoda, hogy a QR egyáltalán visszajött Budapestre azok után ahol egy olyan nagy múltú zenekar, amelyik megcsinált egy Operation: Mindcrime-ot, Empire-t, Promised Land-et, mindössze 300 embert vonz a PeCsába, ott komoly bajok vannak. Betudható volt ez persze a banda egyre csökkenő népszerűségének, meg a méregdrága jegyáraknak egyaránt.

Na, de nézzük az Ad Astrát! Rájuk mindenképp oda akartam érni, hiszen tőlük szereztem be a jegyemet (ahogy tavaly a Voivodra, akik előtt szintén játszottak). A színpadon kissé Halász Feris (remélem, nem sértődik meg a párhuzamon) kinézetű Erdélyi Peti vezényletével korrekt fél órás műsort zavart le a gárda. Muzsikájuk mind szerkezetét, mind underground jellegét tekintve közel áll az olyan okos zenékhez, mint pl. King’s X, Psychotic Waltz, Fates Warning… és Queensrÿche (alkalomhoz illően elő is vették a legkvínszrájhosabb riffre épülő dalukat!). Bemutatkozásuk szerint amúgy mindent hallgatnak az AC/DC-től a Toolon át a Megadeth-ig. Amolyan progos, thrashes, dallamgazdag metal a játék neve náluk.
Főleg a legutóbbi Open Wide című lemezükre fókuszáltak (akinek még nem volna meg, még mindig letöltheti ingyen az Ad Astra honlapjáról);  kissé hiányoltam is a korai időkből a Waves-t, valamint a zseniális U2 átiratot (Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me). Volt viszont Peter Gabrieltől az egyik leginkább magömlesztő sláger, a Sledgehammer, amit ugyancsak briliánsan átgyúrtak Petiék. Szimpatikus srácok figyelemre érdemes zenével.

A hat tagot számláló pécsi Perfect Symmetry is abszolút illett a Queensrÿche elé. Zenéjük lényegesen kifinomultabb, visszafogottabb az Ad Astráénál, nincs benne thrashelés, agyasabb az egész. Kicsit hiányoltam is a powert a muzsikájukból, színpadi kiállásuk is meglehetősen statikus, no de ehhez a zenéhez furán hatna a színpad felszántása.
A régóta létező együttesben mára csupán a két gitáros, Kusinka Tamás és Cselényi Ferenc maradtak az alapítók közül, de azt le kell szögezni, hogy az újabb tagok sem kutyaütők, értik a dolgukat. Nagyon rövidke programot játszottak; furcsálltam, hogy már félórával a QR kezdése előtt levonultak.
Nálam hangulatzene a Perfect Symmetry, kell is hozzá némi érettség, de az igényes, nem túl brutkó fém rajongóinak mindenképp javasolt a megismerésük. A Hammer mellékleteként napvilágot látott Tökéletes szándék albummal el is kezdhetik.

Nos, épp a PS utolsó dalának végére estem be, s fura is volt, hogy ilyen hosszú szünetet hagytak a főzenekar előtt. Na, de a meghirdetett kezdésre azért, ha nem is szorosan, de elég szépen megtelt a klub. Nem voltunk sokan, könnyen lehetett mozogni, helyezkedni, helyet keresni. Mit is mondjak, azért érződött a kíváncsiság a rajongókban, mert mondjuk ki, a QR név még ma sem cseng rosszul, meg az is biztos, hogy ha a lemezekkel nem is győzték meg a fanokat (engem speciel egyik fél friss albuma sem vágott földhöz, bár ez a felállás némileg tetszetősebb produktummal hozakodott elő), azért egyértelmű, hogy az élő teljesítmény még eldöntheti a „csatát”.

S, hogy milyen is volt az élő teljesítmény? Papíron jól hangzott, hogy visszanyúlnak a múltba, s olyan lemezeket is megidéznek, olyan dalokat is elővesznek, amiket már réges rég nem játszottak (épp Geoff miatt, ha hinni lehet a híreknek). De, az azért bármilyen jól is hangzik, hogy rögtön az elsők között olyan klasszikus dalt hallhattunk, mint a Walk in the Shadows, azért majd’ egy óra kellett, mire igazán azt mondhattuk, hogy „Na, végre!”. És ehhez az örök kedvenc, a kultikus Operation:Mindcrime szelleme kellett.

Szóval tök jó hangja van a Crimson Glory-ból „elcsent” Todd La Torrénak, meg az is szimatikus és rendben lévő volt, ahogy Parker Lundgren – akit a három évvel ezelőtti PeCsás bulin még simán odébblökött (ezen máig nem tudok napirendre térni!) az akkori frontember – és Eddie Jackson vokáljaikkal segítették, mégsem éreztem azt, hogy ne lenne görcsösség a brigádban. Jó, értem én, hogy minden egyes koncerten meg kell nyerni a hallgatóságot, de akkor is!
Nekem (meg másoknak is) kicsit sok volt a múltidézés. És bármilyen régi klasszikus albumokhoz nyúltak is vissza, azt hiszem átestek a ló túloldalára. Néhány újabb keletű, de mégis szerethető és a rajongók által is elfogadott dal (Promised Land lemez például!) még jól esett volna!

A hangszeres teljesítménybe egyébként nem lehetett belekötni, talán a Lundgren/Wilton „szólóbemutató” nem hiányzott volna, ha kimarad, de nem volt vészesen hosszú szerencsére. Egyébként nem lehet panasz a bárdistákra, sőt! Ahogy a ritmusszekció is igazán jól teljesített. Scott Rockenfield egy zseni, ez vitán felül áll, de Eddie Jackson isjól teljesített, bár a védjegyszerű bőgőhangzása azért kicsit hiányzott.
A figyelem középpontjában egyértelműen Todd állt, s nyilván volt is benne drukk (kiben ne lenne, ha egy olyan név helyén kellene helytállnia, mint Geoff Tate?), de ezt ügyesen palástolta.

Nem mondom, hogy egyértelműen és kizárólagosan uralta a színpadot, hogy valódi frontemberként irányította a csapatot meg a közönséget, de rendben tette a dolgát. Úgy érzem, lehet ez még jobb is, ha nem adják fel és hisznek önmagukban. Nyilván nem fognak mindenki kedvére valót nyújtani, de nem is várható el.

Az mindenesetre jelzésértékű, hogy a koncert utolsó harmada (The Needle Lies, My Empty Room, Eyes of a Stranger, Empire) és a ráadásban nyújtott teljesítmény (Jet City Woman, Silent Lucidity, Take Hold of the Flame) egészen oké volt. A Silent Lucidity-ből azért hiányoltam a mélységet… és ez sajnos az egész bulira igaz.