Eljött hát a nap! A nap, amikor a mindenható Black Sabbath vélhetően és az ígéret szerint utoljára állt színpadra Magyarországon. Ott kellett lenni, na!

A nyitás jelen esetben némileg hálátlan szerepét a Rival Sons nevű Long Beach-i csapat kapta meg, akik retro rockjukkal ugyan jól elszórakoztattak, de gondolom bocsánatos bűn, hogy jelen esetben a legkevésbé sem hiányoltam volna őket.
Az általam eddig nem ismert négytagú csapat – itt kiegészültek egy billentyűssel – tudhat valamit, hisz tavaly meg a Deep Purple turnéján volt vendég.
A programjukat látva meg kell hagyni, profin tolják a ‘70-es években gyökerező, bár talán helyesebb lenne azt írni, hogy onnan importált zenéjüket. A dalok, valamint Jay Buchanan hangja leginkább a Led Zeppelin-t és Robert Plant-et juttatta eszembe, amit kiegészítettek némi Deep Purple ízzel, köszönhetően a hatalmas szakállal rendelkező billentyűsnek, aki a show-ból is kivette a részét.
A Jay Buchanan (ének), Scott Holiday (gitár), Michael Miley (dob) és Dave Beste (basszusgitár) felállású csapat kész van, és nyilván sokan gerjednek rájuk, mert itt is jó hangulatot teremtettek az olyan dalokkal, mint a nyitó Electric Man, a Secret vagys a klipes zárótétel, a Keep On Swinging. Ráadásul még jól is szóltak.

Bemelegítésnek jó volt ez, bár véleményem szerint egy kisebb helyen (és egy kisebb név előtt vagy önállóan) nagyobbat szólhatott volna, annak ellenére, hogy láthatóan nem jöttek zavarba az Aréna színpadán sem.

Az előzenekar negyven perces műsora után, nem sok idő maradt a helyezkedésre, mert pontban 21:00-kor elkezdődött a vetítés. Jól meg volt csinálva ez a gonosz éledését, a környező világ pusztulását bemutató animációs intro.

Nomen est omen, mondhatjuk, mert kezdésnek a Black Sabbath c. klasszikust kaptuk. Nyugodtan jelentem ki, nem csak én örültem, mert az Aréna közönsége egy emberként nyilvánított tetszést.
A hangzással nem lehetett panasz, itt aztán mindent jól lehetett hallani. Az mondjuk fura volt, hogy az 1976-os (még csak egy éves voltam akkor, basszus!) Technical Ecstasy album volt az utolsó, amiről dal – Dirty Women – került a programba.

A műsor vázát az első négy, nyugodtan klasszikkusnak nevezhető lemezük adta. Valahol olvastam a setlist kapcsán, hogy mennyi zenekarnév. És tényleg!
Szóval biztosra mentek Ozzy-ék, ez kétségtelen, bár nem lehet azt mondani, hogy az 1998-as Kisstadionos bulin sokkal másabb programot játszottak volna. Talán a 13 című utolsó lemezt is megidézhették volna, ha már úgyis The End volt a turné elnevezése. De ez csak egy kis kitérő, mert azt hülyeség lenne állítani, hogy elégedetlenül távoztam bő másfél óra, és 13+1 dal után.
Mert hát ki fanyaloghat, hogy az Ozzy, Iommi, Geezer trió közel 70 évesen akkorát zenéltek a doboknál Ozzy csapatából kölcsönvett, amúgy feleannyi idős Tommy Clufetos-szal és Adam Wakeman billentyűssel kiegészülve, aki már 2004 óta kisegíti a bandát, hogy csak na!
Tommy-val kapcsolatban csak annyit említenék, hogy játéka (és itt nem feltétlenül a szólójára gondolok elsősorban) nyomán nem hiszem, hogy Bill Ward-ot bárki is hiányolta volna. A srác annyit melózott a bulin, olyan lendülettel és erővel ütött, amire panasz nem lehet. Sőt! Ha őszinte akarok lenni, Ozzy-n kívül ő mozgott a legtöbbet a színpadon.

Na, igen Ozzy! Kicsit őt éreztem visszafogottabbnak ezen az estén. Persze panasz nem lehet rá, mert hozta a rá jellemző dolgokat, de a szokásos locsolkodást egyetlen vödör víz jelentette. A gatyáját mondjuk nem tolta le…
Énekelni sem tud jobban vagy kevésbé, mint régen, viszont Tony Iommi hallhatatlan riffjeit és szólóit hallani és látni megfizethetetlen élmény szerintem. De ugyanez igaz Geezer bőgőzésére is, mert amit az N. I. B. előtt művelt, az előtt le a kalappal. Ők régen sem szántották fel a színpadot, így nagy meglepetést most sem okoztak.
Szóval itt a legendát láthattuk és hallhattuk, na!

Természetesen mit sem ért volna a koncert, ha nem sikerül ilyen ütős hangzást kihozni a cuccból. Akkor a klasszikus dalok (War Pigs, Iron Man, Children of the Grave) sem mentik meg a koncertet, mert ugye a látványt mindössze a kivetítő jelentette, amin ment némi vetítés, s legalább lehetett látni is őket messzebbről is. (Megjegyzem ez is pozitívum, mert pl. a Slash bulin ezt hiányoltam.)

Zárásként mi más jöhetett, mint a Paranoid, amit Ozzy vezényletére (“One more song, one more song!”) lelkesen kiköveteltünk.

Nos, lehet fanyalogni, de szerintem ez egy korrekt buli volt, amit a helyén kell kezelni. Itt nagy valószínűséggel az utolsó esély volt, hogy a legendás csapatot láthassuk, s ráadásul azt nem lehet rájuk fogni, hogy alibi bulit nyomtak volna.
Köszi Ozzy, Tony, Geezer, Tommy és Adam! És persze köszi LiveNation!
A videókért Urbán Attilát illeti köszönet!