Eyes Of Fire
Prisons
Az Eyes Of Fire Dél Karolinából származik, ahol olyan gyakoriak a földrengések, mint nálunk a WC lehúzás, na meg emellett ott a sok tűzvész, és ez kihat a muzsikára is, meg a zenekar létére. A Mindrot hamvaiból (maradjunk a témánál) inkarnálodott EOF (a Mindrot egy zseniális zenekar volt, mely nagyszerűen mixelte a doom-death-gothic-technikás játékot) hamarosan biztos talajra lelt a tektonikus rétegek gyakori mozgása közben. A sikert mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy immár második albumukat szállították le a Century Media-nak, és egyben nekünk is, „rajongóknak”.
A Prisons ugy ugrik ránk, mint egy megdühödött fenevad, a teljes tárat ránk üríti, felvonultatva az egész arzenált. Egy olyan vastag riff dominál a kezdéskor, mint a Rommel falai végig a Normandia partokon, megtámogatva egy kegyetlen brutál emberi hanggal. E nyomasztó kezdés után a hangulat szép csendesen lerakodik, mellyel majd szép lassan megbarátkozhatunk az album végéig. A sebes kirohanások, -mint az első világháború lövészárkaiból kirohanó német közkatonák, akik nem is az ellenségre törve rohantak, hanem saját életüket mentve futottak, mint az őrültek-, és csendesebb, nyugisabb részek váltakozásából áll össze, mindegyik a neki megfelelő énekhanggal felvértezve. E két véglet kavarodik szinte atomóramű pontossággal, de higgyétek el, nem torkol unalomba. Hogy is válna unalmassá, amikor olyan kivédhetetlen riffekkel találkozunk, mint az amerikai katonák Omaha-nál, amikor aknára léptek. Ilyen német aknaszerű riffekkből lehet csemegézni az It All Dies Today vagy az All Said and Don szerzeményekben.
Ha nem szeretitek a meglepetéseket, nagyszerűen meg fogjátok érteni magatokat az Eyes Of Fire legénységével, hisz a dal negyedéig jutva nagyjából tudni fogd mi fog történni a végéig. A másik dolog ami roppant szimpatikus, hogy nem gabalyodnak bele véget érni nem akaró témázgatásokba, vagy hosszas atmoszférikus átkötésekbe, mint jó néhány ismertebb brigád. Itt csak kőkemény ismételgetésekkel találkoztok, sok helyütt a stoner vonal riffjeivel találkozva, és melyek kis időt adva nekik, megtermik gyümölcsüket. Itt senki nem magamutogató, vagy önsajnáló. Nem a virtuozitáson van a hangsúly, hanem az atmoszféra megteremtésén. És az nagyon top. A srácoknak sikerül közös erőből olyan nyomasztó és ködös hangulatot teremteniük, melyet nem sok zenekarnál találtam. E sötét, ködös masszából meg nem valósított dolgok, megbánások, bűnbánatok, lelkiismeret furdalások, düh és lázongás les ránk.
Legjobb perceikben a lelked mélyéig megérint (már ha egyáltalán maradt belőle valami). S végül is, ez a zene lényege, nem? Megérintsen, és valamit megmozgasson ott bent. Ha néha Tiamat, Katatonia vagy Anathema hatásokat hallotok, ne csodálkozzatok, mert én is fel-felkaptam a fejemet. Túl ezeken, az EOF egyénisége vitathatatlan. Végre egy tökéletes album.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.