Pelican
City Of Echoes

(2006)

Amarant

2007. május 31.

0

Pontszám

6

Úgy tűnik Pelican-ék háza táján gondok lehetnek vagy csak egyszerűen elment az eszük, hogy képesek voltak otthagyni egy brutálisan jellegzetes hangzást, amivel csak ők bírtak a doom/atmoszférikus sludge terén? A lemez meghallgatása után – melyen csak elvétve találhatóak meg az előző albumokon megszokott durvulások, egészen konkrétan egy számban – elég értetlenül állok. Volt már példa hasonló stílusváltásra, mint pl a Corrosion of Conformity elstoneresedése, ami szintén sokkolt és most ugyanez a helyzet. No, a srácok gondoltak egyet vagy valami isteni sugallat hatására úgy döntöttek, hogy csinálnak egy instrumentális rock albumot, ami riffek és hangzás terén is elég vékonykára sikeredett.
Már a Bliss In Concrete-et végighallgatva olyna érzésem támadt, mintha sietnének a fiúk valahova, a riffek egymás után pakolászása kicsit zavaró főleg, hogy alig vannak kiragadva és ismételve, mint mondjuk az első album számaihoz hasonlóan pár jó téma 2-3 váltással számonként elég is lenne. City of Echoes a leghosszabb szám a lemezen, hét perc zene, kicsit jellegtelen kicsit semmitmondó, de ottvan. Spaceship Broken-Parts Needed tetszik, kicsit nevetségesen fog hangzani, de aranyos a szám (eddig ilyet jelzőt nemigen lehetett aggatni egy Pelican számra sem), a „Tom és Jerry”s riff a szám fele körül visz mindent. A Winds With Hands az előző albumok akusztikus gitár trackjeihez hasonlóan szól, középkori tábortűz hangulattal. És a hőn emlegetett Dead Between The Walls az, ami leginkább hajaz a régi doomos keménységre. Lost In The Headlights-sal nincs különösebb baj, kifejezetten kellemes darab. A maradék Far From Fields és A Delicate Sense Of Balance pedig ott vár utolsó két számként, hogy végighallgassuk és magunk mögött tudjuk az albumot.
Kicsit olyan ez az egész, mintha egy új zenekar debütje lenne, a sok váltás miatt a számok szétesnek, a dobos néha csak úgy próbálja utolérni a gitárok tempóját több-kevesebb sikerrel, ahelyett hogy alapot biztosítana, mintha mind a 4 bandatag külön zenélne egymás mellett. Ha félreteszem, hogy milyen király volt az Australasia, amivel valószínűleg rajongótáboruk többségét szerezték és szerzik is ezután a lemez után, akkor instrumentális rock albumként is maximum középkategóriás próbálkozás.
Ha a doomos, pofaszaggató Pelicanra vágyunk, akkor maradnak a régi albumok, ha meg post/instru-rock kell, ott van az idei Grails vagy God Is An Astronaut…