McQueen
Break The Silence

(2007)

Caayn

2007. június 7.

0

Pontszám

5

A kilencvenes évek közepe óta nincs igazán bizodalmam az angol rockzene iránt. Az elmúlt 10-12 évben felbukkant csapatok által közvetített zene inkább áll rokonságban a zajos seattle-i mozgalommal, mint a klasszikus vonulattal. Ráadásul az angol fémmédia valamilyen megmagyarázhatatlan izlésficam következtében a britpop ill. grunge előadókat hirdette rockzene néven. Ezért óvatosan – s nem kevés fenntartással – közelítek minden olyan bandához, amit a csatornán túli sajtó agyon dícsér. A legújabb „csodacsapatként” beharangozott McQueen-től a Kerrang oda-vissza tekerte magát gyönyörűségében. Az angolok zabálják is a négy csaj zenéjét, népszerűségük egészen odáig repítette őket, hogy ők lesznek az Aerosmith vendégei a Hyde Parkban.

Mégis mivel jutottak idáig? Semmi különlegesség nem fortyog a McQueen konyháján: zajos gitárok, karcos ének/üvöltés/süvöltés, egyszerű dalfelépítés. A banda húzó figurája kétség kívül az énekes Leah Duor, akinek megjelenése kifejezetten nőies; kifejezetten kellemes látvány. Hangja viszont olyan, mintha ölre menne Donita Sparks (L7), Sandra Nasic (ex-Guano Apes) és egy tini punkbanda mutáló vokalizátora – vagyis minden csak nem kellemes. Persze az átlag három perces nótákhoz nem is kell nagy hangterjedelem: elég egy kis szenvedősre vett szavalásjelleg a verzékben, némi minimáldallam és telitorkos üvöltés a refrénekben.

Az ember mire először észbe kapna, hogy mit is hallgat tulajdonképpen a nyitó Neurotic és a csujjogatós refrénű Dirt át is száguld a hallójáratokon, mindenféle nyom nélkül. A Running Out…-ban azért felfedezhető egy pofás dallamvonulat teljesen átlagos tercelős vokállal kiegészítve. Hasonló módszerrel próbálkoznak a The Line Went Dead-ben is; az eredmény csupán annyi, hogy ezek a hallgathatóbb szerzemények a lemezen.

Hangszeres bravúrokat, kiemelkedő teljesítményt még lámpással sem lehet találni a röpke 30 percben. A ritmusszekció odatolja az alapokat, de azon kívül semmit. Cat de Casanove gitáros pedig elreszel néhány akkordot dalonként, szólókra nem is igen vállalkozik, ha mégis akkor az egy egy „boci-boci tarka” kaliberű pillanatnál nem több.

…különös nép az angol. Nem elég, hogy egy szigeten laknak, fordítva közlekednek, csak ők tudnak maximálisan lelkesedni az ilyen bandákért, mint a McQueen.