Dream Theater
Systematic Chaos

(2007)

Skinners_Cage

2007. június 7.

0

Pontszám

8

Az előző Dream Theater album az Octavarium igazán megosztotta a progresszív metál istenek rajongótáborát. Ma sem tudnám mitől volt más az a lemez, de nem azt hozta a banda, amit a közönség várt volna tőlük. Úgy értem, persze mindig hoztak valami újdonságot a lemezeikkel, de az Octavarium-ot mintha egy teljesen más banda hozta volna össze. Alapjában véve nem volt rossz próbálkozás, de a 25 perces címadó már nekem is sok volt.

Az új szerzeményekkel teli korong már nem a régi kiadónál az Atlantic Records-nál jött ki, hanem a Roadrunner gondozza azt. Ez kis fejvakargatásra adhat okot, hiszen könnyen lehet, hogy a kiadó majd valami slágergyárat csinál Petrucciékből, de amint meghallottam a Systematic Chaos első hangjait egyből tudtam, hogy ebben nem lehet csalódni. Hamisítatlan Dream Theater!
A nyitó In the Presence of Enemies Pt. 1 egy vérbeli Dream nóta, a maga 9 percével, James Labrie dallamaival, Petrucci és Rudess virtuóz játékával, Myung összetévesztethetetlen basszus játékával és Portnoy „idióta” dobolásával. Hatalmas refrén, hatalmas szám. Az ezt követő Forsaken sem gyengébb szerzemény, sőt. Hihetetlen dolgokat énekel benne Labrie. Tele érzelemmel, fájdalommal. Néhány riff kissé metallicásra sikerült a Constant Motion-ben, de ettől még tutira koncertsláger. Az egyik leggitárcentrikusabb dal a lemezen, a közepén a szokásos Dream Theater fémjelezte virtuóz szólóorgiával. A Dark Eternal kezdő riffjéről meg a Pantera ugrott be. A középrész nevezhet a „2007-es év legnagyobb refrénje” címre, s toronymagasan nyerne is.

Majd jön számomra a lemez mélypontja. A Repentance kezdésnek megidézi a Train of Thought album hangulatát, majd egy elég unalmas számmá fejlődik, mindezt több, mint egy 10 percen keresztül. Az Octavariumra is sikerült egy ilyet varázsolniuk Answer Lies Within címen. Az is dög unalom volt, még koncerten is. Hanyagolni kellene ezeket.
Szerencsére a Prophets of War már sokkal reményt keltőbb. Nagyon nagy szintitémákkal, király refrénnel, tele lebegős, elszállós témákkal. Az elején még akár táncra is perdülhetnénk, de aztán Mr. Portnoy bemutatja, hogy mi az amihez a legjobban ért, s ez nem az éneklés. 🙂 Bár ebben rengeteget fejlődött az elmúlt években. A The Ministy of Souls egy elég komlpex dal a maga 15 percével. Nem könnyű befogadni, de érdemes. Még ennél is nehezebben emészthető a kb. 17 perces In the Presence of Enemies Pt. 2. Rengeteg nagyon jó téma és ötlet rejtőzik benne. Kár is erről papolni, meg kell hallgatni!

Ez igaz, az egész lemezre is. Kár lenne bárkinek is elmenni mellette, akár Dream-fanatikus akár nem. Mindenkinek élményt juthat.

Azonban, ha valaki azt kérné tőle, hogy mutassam be neki a zenekar munkásságát biztos, hogy nem ezt az albumot adnám neki oda. Sokkal inkább a Train of Thought-t, vagy az Images and Words-t, de leginkább a Scenes from a Memory-t…