Entombed. Az egyik alapvető hatásom, ami miatt a svéd death metal mellett köteleztem el magam olyan ’91 környékén. Hogy mi volt akkoriban? Left hand path és Clandestine, de aki kicsit is jártas a témában még kb. 50 alapművet tudna felsorolni, és lenne mégegyszer 50 ami ha kimaradna a listából, az minimum pofozkodássá fajulna egy kocsmai vitaműsor keretében. Szóval egy nagy korszak alapvető zenekaráról írni nem könnyű, elfogulatlanul pedig szinte lehetetlen. Mert hogy amit a zenekar a Wolverine Blues után művelt, az nekem nem akaródzik eljutni a dobhártyámhoz. Amennyire lehet, bojkottáltam a kései Entombed lemezeket, persze egy egy hallgatás erejéig mindig meghallgatja az ember, de az csak a száj keserű-érzetét fokozza. Ez volt az a korszak, amikor egy rakás északi zenekar átment Death’n’Roll-ba, amit még leírni is röhejes. Namármost sokadszorra hallani hogy X zenekar visszatért a gyökereihez, de ez 99%ban inkább szánalmas próbálkozás, a maradék meg megoszlik az „egész jól közelítik de soha nem lesz ugyanaz” és a „na végre, erre vártunk” között. Az Entombed esetében is inkább csak a jó közelítés esete áll fenn, de lehet hogy ha hagyom még érni a lemezt, megváltozik a véleményem.
A Serpent Saints már a címében is kecsegtető, de hát Petrov mesterék legalább jó helyre nyúltak vissza a saját múltjukba. A lemez hangzása elsőre természetesen még mindig olyan, mintha Lemmy-ék kezdtek volna Death Metal-t nyomni. De hát nehéz levetkőzni azt a pár év Death Metal elvonókúrát. Legalább megint jó irányba kezdtek fordulni, kérdés hogy mennyire fogja az átlag „új-Entombed” rajongó tolerálni ezt, de hát ha a zenekar akart vissza a gyökerekhez lemezt, akkor minden nyálas divatmajom, aki death’n’roll Entombed-et akar hallani az le van sz@r/a.
Ez a lemez azért a jó öreg Entombed-et emlékezteti, bármikor felismerhető gitársound és énekhang, mind az Entombed védjegyévé váltak az évek hosszú sora alatt. Az új dobos pedig annyira tökéletesen beilleszkedett az elődje dobszerkója mögé, hogy észre sem lehet venni a különbséget. Vagy csak ráparancsoltak, hogy ezt kell játszania.
A Serpent Saints intrója olyan hátborzongató dallamokkal operál, hogy a felkészületlen hallgató egyszerre egy pszichiátriai intézet legmagasabb biztonsági szintjén érezheti magát. Az akusztikus gitár és a zongora jól bevált párosa és a horrorfilmekbe illő sikolyok megteszik a hatásukat. Természetesen ez a dal is még a death’n’roll-os hozzállással íródott, legalábbis ami a nótaszerkezetet, az alapokat illeti. Ettől függetlenül jó kis dal. Nyitószámnak lehet nem is találhattak volna jobbat. A Master of Death engem kicsit a honfitárs The Crown-ra emlkeztet, mondjuk ők is eléggé a death’n’roll image bűvkörébe kerültek. Külön furcsa, hogy ha 2:26-nál a szöveg egy az egyben a Metallica : One darálós részére hajaz, rá lehet énekelni, persze itt kicsit lassabb az alap, de a ritmizálás és még a rímek is eléggé összecsengenek:
Darkness is living in me (Darkness imprisoning me)
Helping me see (All that i see)
Be all I can be Whole (Absolute horror)
Ez így elég hülyén hangzik, de amikor az ember felkapja a fejét egy ilyenre, az mindenesetre fura. (A Sentenced Frozen albumán a Let Go (The Last Chapter) szólójának az eleje is egy az egyben a Metallica : One szólója, legalábbis a tapping rész. A koncerten persze már nem úgy játszották.)
Ennyi kitérő merengés után a következő szerzemény, az Amok ránt vissza az Entombed örvényébe. Egész rendesen összerántott kis szerzemény, csak a refrénes „HU” meg „HA” ne lenne benne. De hát ezek mellett természetesen van elég eszelős sikoly meg halálhörgés is, de ezek az apró tüskék nem hagynak megnyugodni afelől, hogy a klasszikus Entombedet már nem kapom vissza a régi fényében. A Thy Kingdom Koma a címében meg a Morbid Angel kislemezre hajaz. Már nem tudom eldönteni hogy én vagyok paranoiás vagy ez nem lehet véletlen?! Ettől eltekintve semmi Morbid Angel rokonság nincs tovább felfedezhető sem itt sem később. (Az Európai és az Amerikai Death Metal-t élesen el kell hogy válasszuk egymástól, ez csak a laikusok számára lehet egy és ugyanaz a műfaly.) Kellemes vezérdallammal operálnak, és a szövegekre is kéne némi figyelmet szentelnem, mert itt bizony nem bulizásról tartanak kiselőadást. A következő nóta a kislemezes When In Sodom, a lemez csúcspontja minden kétséget kizárólag. „Mindazok akik az istent keresik, isten helyett a sátánt találják meg.” Hmm, minő filozófiai tézis a zenekartól. És ez a dal nem a szövegétől jó, hanem zeneileg emeli egy magasabb szintre a lemezt. A szövegét tekintve pedig, khm, 18-as karika.
A When in Sodom-ban annyira sikerült levetkőzniük a régi stílusukat amennyire lehet, ettől függetlenül itt is tettenérhetőek a D’n’R-es motívumok. Viszont ami ekkora dózisban még élvezhető, könnyen lehet káros nagyobb mértékben :] , csak hogy filozófiai síkon maradjak. Sajnos nem ilyen dalokkal pakolták tele a lemezt, az nyílvánvaló. A rákövetkező (egybefolyó) In the Blood egy lassan lüktető, könnyen unalomba fulladó tétel, szerencsére a jó kórus megmenti az elvérzéstől. A Serpent Saint a szövegben itt is visszaköszön, lehet tényleg ilyen szövegolvasós lemezt szerettek volna a svédek?
A Ministry-nél kezdtem elveszíteni a fonalat, többször vissza kellett térnem a 7es track-re, mert annyira átszaladt rajtam. Rövid is, meg valahogy nagyon kilóg a sorból. Ez inkább death’n’roll megint. Nem rossz, csak nem erre van szüksége a rajongók kb. felének. A rákövetkező The Dead, the Dying and the Dying to Be Dead megint visszaterelt a régi kerékvágásba, de ez az ugrálás a stílusok között nem tesz jót a lemeznek. Legalább van benne egy kis keleties hatás is, ami megfűszerezi kicsit. A Warfare, Plague, Famine, Death jó eséllyel pályázhat a leghüjébb dalcím 2007 versenyében. A zene elég állat, magas fordulaton pörög, és elég beteg indulat feszíti belülről, hogy jó kis death metal sláger legyen. A maga kis Entombed-es módján. A lemezt záró Love Song for Lucifer már meg sem lepett cím ügyileg. Elég kis sátánista hangulata van, valami nőci kántál szerelmi vallomást, aztán beszáll Petrov is és beteges károgós hörgős hangon felelget. Bármely horrorfilmben megállná a helyét filmzeneként is. Furcsa lezárása a lemeznek annyi szent, hehe!
Összességében ez egy nagyon jó lemez, ezt kár lenne tagadni. Midenki változik, vannak akik ezt fejlődésnek akarják láttatni, bár a progresszió legcsekélyebb jele nem fedezhető fel. A svéd Entombed sem lesz már olyan, amilyennek megismerte őket a régisulis death metal-on felnőtt nemzedék, de legalább megpróbálnak megint adni valamit a régi önmagukból!
A hangzással és a dizájnnal természetesen nem lehet kötözködni, zeneileg meg nem tudom sem jobban sem rosszabbul pontozni mint 8, de sokkal nem is jobbak. Maximum ha megint meghallgatom a 2 csúcsmomentumot, a címadót és a When in Sodom-ot. De azok tényleg jók!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.