Termékeny évnek nevezhető a tavalyi időszaka a birminghami Jesunak. Kijött a második nagylemez februárban Conqueror néven, majd áprilisban a Sun Down / Sun Rise kislemez, aztán augusztusban egy split az egyszemélyes ambient varázslóval Eluviummal Oregon megyéből, majd részesei lehettünk októberben a Pale Sketches-re keresztelt best of-nak (ami a 2000 db-os limitálásával nem csak felesleges, de művészkedő és pénzéhes húzás is volt – szerintem), majd pár nappal rá egy újabb kislemezzel lepte meg rajongóit az angol post-industrial, ambient post-rock duó…
Aki egy kicsit is mozog a scenében az nagyon jól tudja hogy kik alkotják, de azért én is megosztanám a néppel, mert akadnak itt nagy nevek, nem is egy… a fő guru (Justin K. Broadrick – ének, gitárok és programozás) összes projectét nem kívánom leírni, csak kiemelnék pár ismertebbet: gitározott a Napalm Death-ben, front embere volt a kultikus Godfleshnek, besegített az ős kísérleti ipari gyárban, a Head of Davidben (őket sokan ismerik úgy hogy nem is sejtik, hiszen a Fear Factory – Demanufacture lemezére felkerült a Dog Day Sunrise, mely nem illett oda és nem is sikerült jól, mindenesetre ez eredetileg Head of David nóta volt – na ugye hogy ismerős??!…), de megemlíthető a kísérletezések félresikerült néhol egész élvezhető hada, mint pl. a Fall of Because, Techno Animal vagy éppen a Scorn.
A másik nagy zenei kultikussággal és múlttal rendelkező arc Ted Parsons, aki dobok terén teljesített olyan csapatokban, mint néhai Prong (közel 10 évig verte a ritmust az egyik kedvenc csapatomnál), szintén oszlopos tagja volt a mára feloszlott Godflesh-nek (nekik nagyobb a kultikusságuk, mint a zenéjük, de bűn nem kedvelni őket a scenén belül – nem is oktalanul), aztán alkotott a punk dubnak és down-temponak nevezett őrületben szintén, a Scornban, de ide sorolható még a kísérleti dub-jazz, a Teledubgnosis is…
Aki egy kicsit is szakavatottabb az egész szépen elkattog az összefonódásokon az ipari metálokon belül, de senkit sem untatnék ezekkel a zenetörténeti édekességekkel, nézzen utána, akinek sikerült felkelteni az érdeklődést, de most lássuk mit is rejt ez a 22 perc 4 dalba ágyazva…
A pofon egyszerű – de annál igényesebb külsőségek mögött a már jól megszokott Jesu kacsint vissza ránk, még inkább ellágyulva, elfolyva és masszába gyűjtve zajos dallam varázslatait. Az egész egy kicsit talán kommerszebb lett, élvezhetően mély, és sokkal inkább post-rock ambient aláfestésekkel, mint a korábbi ipari jellegű megmozdulások. Amit kapunk az lágy, elfolyó mélység sok dallammal, avagy a post-rockra jellemző dédelgetett álmok, melyből igazból a Storm Comin’ On se enged nagyon felébredni, pedig itt segédkezik Jarboe nevű hölgy (a szakavatottabbak az ő nevét is régóta ismerhetik, ha nem is a személyes anyagjaiból, akkor a 2003-as Neurosis & Jarboe lemezről – ez utóbbi kellemes hangulatát építi tovább ez a nóta is).
Kicsit kísérleti a dolog, részben hasonló némelyik Björk szám, vagy a megtévesztett Portishead szétesések… nem rossz dal, de annyira nem emel ki semmit a masszából, ahogy a End of the Road se, masszív és mély gitár halmazával. Lassan vonaglik, szinte már sludge hatást kell, azonban a dallamos kissé talán pop zenei világra hajazó vokál és a leállós akusztikus determinációk mégis csak inkább post-rock környezetet teremtenek. Nekem igazából soha sem sikerült teljesen elmerülnöm a Jesu művészetében, bár kétségtelenül mindig is tiszteltem őket azért amit képviselnek, de pl. egy-egy Scorn vagy Godflesh fényévekkel jobbnak tűnik a jelenhez képest szemlélve a történéseket… az idő múlik, az emberek változnak, a múlt pedig megszépül…
…ez az egyetlen szó, melyet bátran jelenthetek ki az új EP-vel kapcsolatban: szép. Valóban az, és még mögöttes tartalma is van, ahogy benne rejlik a varázslat is a kör-körös mozdulat után, noo meg a süppedés, eufóriás hatásvizsgálat és a morfinistáknak emelkedő adagjai…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.