Nem először hozott össze engem a sors a Nizzában székelő Francia black metalos Artefacttal, így hát valamennyire tudtam is hogy mire számíthatok tőlük, ám a prekoncepció nem jött be, én meg jól seggre ültem. Annak idején a horda második lemeze, a Magic Spellcraft egy erősen középszerű, sokkal inkább doomba hajló középtempós black metal volt, kevés igazán jó dallal a fedélzeten, ám azóta igazán lényegi változás állt be a dalok minőségében. Igaz ugyan hogy tagcserék is történtek a második album kiadása óta eltelt időszakban (A zenekar 2000-re datálódó fennállása óta féltucat tagcsere történt) méghozzá gitáros és billentyűs poszton Sephiroth és Olwe Telrunya személyében. Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy a francia black metal mára szinte vezető szerepbe küzdötte fel magát az északi színtérrel megosztozva, elég ha csak az Abigor-ra, a Scars of Chaos-ra, a félig francia Deathspell Omegára vagy az Anorexia Nervosa-ra gondolunk, és akkor az egyéb szellemi deficites avantgárd jóságokat még nem is említettem…nekem pedig meggyőződésem, hogy az Artefact ennek az elitnek a része mostantól.
A zenekar egyébként nem a szokásos mizantrópia-keresztényellenesség-sátánizmus szentháromságot járja körbe, sokkal inkább egy kitalált fantasy világot barangolnak be mágiával, varázslattal és egyéb nem mindennapi dolgokkal.
Talán kitalálhattátok már a felvezetőben hogy ezúttal a zenekar harmadik nagylemeze kerül terítékre, talán egy kicsit olyasmi szándékkal hogy meggyőzzön minket, van még mozgástér egy erősen behatárolt stílus falainak szétfeszítésére.
A lemez felvezetéséért felelős két perces Their Cave sírontúli morajlásokkal és szimfonikus betéttel adja meg az alaphangulatot, mely után a Gargoyles Unleashing után fog felcsendülni szánkból az első húbazmeg, a kibogozhatatlan kezdés után valami eszement jó témát hallhatunk hét percen át, néha lassulással, majd gyorsulással, végig remek dallamokkal és változatos dobjátékkal.
A Medieval Ancestry egy középtempós Dissection-szerű tétel elég sok dallamossággal és szikársággal, nagyjából az északi zenekarok által kitaposott ösvényen haladva. A Catharian Ruin egy rövidke Gregorian ének-szerű átvezető, túl sokat nem érdemes róla beszélni, megvagyunk vele is, nélküle is. A Reverence egy haraggal teli tétel tele blast beattel, monotonnak ugyan monoton, túl sok dallamot sem találunk benne, ám aki hiányolta az oldszkúl death-black kalapálásokat és agyszaggatásokat, most kicsit kárpótolva lesz.
A Fountain of the Enchantress a lemez egyik legérdekesebb dala, melynek címe tökéletesen összhangban van ennek a mágikus világnak az elbűvölő atmoszférájával. Ebben a dalban jóval érthetőbb és tisztább károgást kapunk, amit fel is vált időnként a tiszta ének…igencsak atipikus számnak mondanám, ugyanis amit hallhatunk, az legkevésbé black metal.
A My Inner Sanctum mindent elsöprő erővel gyalulja le az ember fejét, de valami olyan szinten, hogy csak pislogsz a rideg és karcolós dallamok okozta sokkhatástól…szisztematikusan megtervezett dal ez az első hangtól az utolsóig, nem beszélve a vége felé belépő fuvoláról, ami a szélvész módon lüktető pulzusszámot lecsitítja szelídségével. Az egyik legjobb black dal amit az utóbbi időben hallottam. A dobsoundot ki szeretném emelni külön (persze nem csak ennél a számnál), ugyanis életszagúságával rendkívül hitelessé teszi az egészet.
Módfelett impresszívre sikerült dalok sorakoznak a lemezen, ezt le is szögezhetjük. Gyenge pontot úgy igazából nem tudnék megemlíteni a Ruins kapcsán, vannak ugyan szürkébb dalok a lemezen amire annyira nem kapjuk fel a fejünket, de emellett olyan kompozíciókba is belefutunk, amire elismerő módon csettinthetünk.
Kinek is ajánlható tehát a lemez leginkább? Hát olyanoknak biztos nem, akik sznob módon a trúság szent oltárán feláldozzák magát a zeneiséget az élvezhetőséggel együtt, ugyanis nekik ez túlontúl dallamos, befogadható és közérthető. Bőven sok indok ahhoz, hogy zsigerből elutasíthassák.
Azok viszont mindenképp hallgassanak bele, akik a primitív, necro-hangzású black hordákban már sok innovációt nem találnak, ugyanakkor nem vetik meg a dallamosabb és energikusabb black zenét teli váltásokkal és akusztikus kiállásokkal,már-már heavy metalos kompozíciókkal, és ha lehet ezt a szentségtelen kifejezést használni, akkor a jó értelemben vett popularitással.
Ha az Artefactot ez a lemez nem emeli az ismert zenekarok táborába, akkor valószínű hogy már semmi, és örökre bentrekednek az ismeretlenség mindent átható félhomályában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.