A modern progresszív rockban járatos arcoknak több mint valószínű hogy sokat mond Stewen Wilson neve, aki nem más, mint az angol Porcupine Tree nevű zenekar gitárosa/énekese, a Blackfield pedig egy a számosnak igazából nem mondható mellékprojectje közül (csak említésképpen: tevékenykedik a vicces névvel ellátott Incredible Expanding Mindfuck-ban, az ambientben utazó Bass Communionban, valamint dolgozott már együtt az OSI-val, és a közeljövőben megjelenő Orphaned Land anyagban is benne lesz a keze, szóval munkamániás a faszi..) mely projectet az izraeli rockzenéssszel, Aviv Greffennel hívott életre úgy 2001 táján,hogy aztán néhány évre rá elkészíthessék az egyszerűen csak Blackfield I névre keresztelt, és igen sokáig ilyen-olyan okok miatt csúszó első nagylemezt,s külön érdekesség hogy ők ketten mint zenész és rajongója akadtak egymásra…
Az avatottabbak közül vannak akik tudnak Wilson-ról, és vannak akik félistenként tisztelik, én úgy igazából nem tartozom az utóbbi kategóriába, ám elmondhatom hogy az igényes zene ellen nincs kifogásom; Ebben a tekintetben pedig nem érheti szó a ház elejét, ugyanis a Blackfield II a maga nemében egy értékes lemez tele szépséggel és mély érzelmi átélésekkel, mely egy amolyan félig-meddig interkontinentális utóízű, eladható csomagolásba bújtatott nyugtató (háttér)zene,ami nagyrészt a Tarajos Sül Fa érzésvilágából táplálkozik, ám annál messze nyilvánvalóbban és világosabban.
A zenekar rengeteg fajta stílus határmezsgyéjén próbál meg lépdelni, mint olyan jelen vannak a 60-as/70-es évekbeli finomkodóan lágy pszichedelikus hatások (pl. a Roy Wood nevével fémjelzett Move) a Genesis és King Crimson-féle dalközpontúsággal együtt, ám elmondható hogy jelen korunk popzenéje sem suhant el nyomtalanul a fiúk mellett. A végeredmény egy amolyan ízlésesen összeválogatott békésen andalító, néhol rezignált dalcsokor, melyet időnként kifejezetten kellemes hallgatni akkor, mikor az embernek már kicsit elege van a szabvány zúzdákból, és egy kicsit könnyedebb rockzenére vágyik a fotelban merengve, egy kávé vagy tea társaságában…
Úgy érzem ezúttal kár is lenne végigmenni a dalokon egyenként, meg is mondom miért. Hangulatilag ugyanis olyannyira egységes az összkép a konstans lassú és lírai tételekkel, hogy számomra minden dal pontosan ugyanazt nyújtja; Békés beletörődést a megváltoztathatalanba, önmarcagoló emésztettséget,valamint egy érthetetlen és elfogadhatatlan világ szembenállását.
Ha mindenáron ki akarnék emelni számot a lemezről, akkor az a záró End of the World lenne a végig jelenlévő billentyűvel és áradó reménytelenségével..
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.