A svájci Nucleus Torn neve nem hangozhat ismeretlenül a mély és varázslatos zenék kedvelői előtt, a kísérleti megoldások és avantgárd folk útvesztőiben rekedt szépséges dallamok tisztása 97-ben alakult, 2 kislemez és egy demó után kissé talán megkésve, de törve nem a beszédes című Nihil nagylemezzel 2006-ban lepték meg determinált világunkat, majd két évvel rá kaptuk meg azt, a mondhatni csodát, melyről most olvasol. A zenekart hét tag alkotja, s ennek háromnegyede a klasszikus zenékből ismert hangszerekkel vértezik fel ezt a posztmodern és strukturális népzenét. Egyetlen név, ami felmerül és köthető valahová-valamihez az a frontember Patrick Schaad, aki szintén vokálokban segíti a még underground berkekben tanyázó Misbehaved nevű groov-os metalcore szörnyeteget. Lássuk, mit kapunk itt…
Négy dal 56 percben, Fredy Schnyder munkássága nagyon érzékelhető, a külalak gyenge – slim tokos CD – fekete-fehér-szürke egy lapos borító – mindezzel ellentétben szépen nyomott lemez, s azt hiszem éppen ez a puritán egyszerűsége adja vissza leginkább azt, amit a zene benne tartogat-fogant. A hangzás erős és nagyon mély melankóliával átitatott keserű cseppek az élet, szeretet, szerelem és halál pillérei közé zárva. Befalazva a mindenségbe az egykoron fénylő egek álma, mely a maga korában habosan dédelgette világoskék peremeit, ma sötét és könnycseppek teli folyóvá dagadt. Néhol szinte ambient, másutt akusztikus népzene, amiben erős és monumentális kitárulkozások fültanúi lehetünk, világok repednek meg, és lelkek szállnak tova, ahogy a test a kőre zuhan, és a szétzúzott szív vér prédikálva fortyog. Mi pedig fennakadt szemekkel zuhanunk valamibe, mely a távolságok neszét hivatott ábrázolni, grafikonok és téglatestektől mentesen az atmoszféra és gyönyörű vonósok-zongora dallamok vezetésével, bele, bele a mélységbe, a semmibe, a valamibe, a létezőbe és a meg nem születettbe. Sok helyen emlékeztet a néhai In the Woods… munkásságára, és azt hiszem ez a kijelentés ebben a scenében egyenesen azt jelenti; művészi, egyedi, profi és ízletes falat azoknak, akik érezni akarják a szelet, a napsülést és a reggeli deret. Olyan zenekarnevek merülnek még fel bennem, mint az Anathema vagy éppen a Dornenreich. Maria hangja több mint csodálatos, már-már földöntúli, míg Rebecca Hagmann csellója alatt a szív egyszerre szorul össze, és nyílik meg, részben emlékeztetve a néhai Celestial Season és mondjuk a Sopor Aeternus lehangoló s trombózis szakította témáira. A népzenei hatások különböző nemzetekből merített, akadnak keleti és indiai megmutatkozások, de közvetlenül semmi sem érhető tetten. Akadnak jazz tételek és építkező beindulások, ilyen téren is párhuzam jelentős a norvég Fleurety zeneiségével, akik megint csak maradandó korongokat megalkotva zuhantak az elmúlásba (bár léteznek, de 2000 óta nincs új anyag). Mindent együttvéve az ittigeni fiatalok nagyot alkottak…
…olyan nagyot, hogy a befogadás egyszerre lehet könnyű és nehézkes, maradandó és specifikusan felejthető és tovahaladó. Akiknek szíve csücske a könnyedén formálódó post-folk zene, melyben az ambient ugyanúgy mérvadó, ahogy a gitárok és letisztult csilingelő atmoszférák, annak a Nucleus Torn második nagylemeze nem csak ajánlatos, de egyenesen kötelező!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.