Az arizonai Stuck Mojo tökéletes példázata hogy van, akinek sikerül, s van akinek nem… ők nem mondhatóak éppen a legszerencsésebbeknek, hiszen a 95-ben megjelent Snappin’ Necks korongjuk bár tartogatott nem egy remekbe szabott dalt; többek között a fenomenális klip nótát, a Not Promised Tomorrow-t, s bár a Century Media adta ki, mégis valahogy nem jutottak egyről a kettőre (na jó, egy Machine Head turné összejött, de ennyi). Pedig külsőségeiben igényesnek mondható volt a tipikus amerikai grafiti lázadás és HC keverte borító, amire a 96-os Violated EP is ráépített a maga remek digi-packjével. Még abban az évben megjelent a Pigwalk második nagylemez, amin megint csak volt pár erős tétel, és végre izmosabb hangzás (éppen ez a bivaly hiányzott a Snappin’ Necks -ből, hogy lehemperegjen), de zeneileg már nyomába se ért a debütnek, aztán két évvel rá Rising, amellyel szerintem végképpen beleálltak a földbe. Ennyire semmitmondó, ötlettelen anyagot aztán végképpen nem vártam tőlük, s én valahol itt el is vesztettem a fonalat… közben jöttek ki ilyen-olyan korongok, de már egyáltalán nem érdekelt a csapat. A sikertelenség másik oka, pedig hogy legyünk őszinték, a crossover szócska ide vagy oda, valójában a Stuck Mojo zenéje egy modern és lázadozó erős rap HC, amiben találni punk és thrash elemeket is, de ennyi. S abban az időben előttük rengeteg csapat halászta el, az igazgyöngyöt rejtegető kagylót… az igazság mellé tartózik, hogy pl. a Gunjah akkor oszlott fel, amikor a Stuck Mojo a debütjét piacra dobta, de még sorolható lenne a lista kisebb és nagyon nagy nevekkel is, mint Rage Against The Machine, Biohazard, Suicidal Tencendies, Downset, Clawfinger, Senser és még sokan mások…
A Rising óta ez a negyedik lemezük, nem voltak elvárásaim, amikor beraktam, legyen, ami legyen, lesz, ami lesz… 46 perc dallam és harag – no meg kommerszség! Éppen úgy csúsztak el, ahogy hajdanán is, elvesztette a zene az intenzivitását, a rapelgető részek túlsúlyba kerültek, a refrének, pedig a korábbi nagyon vastag tónussal baszott gatyát rengetés helyett, silány kitárulkozások. Bár a szólók szépek, és valahol a Pantera táplálta stooneres power thrash dolgok érezhetőek ki, tehát a hangulatot kihozzák, de keménység terén nem egy dalnál érzem, hogy az új Cypress Hill lealázná. A The Sky is Falling pl. nagyon frankón szinte már elektronikus metal r’n’b, csak hát én nagyon nem ezt vártam volna az arizonai srácoktól. A dalok amúgy patentül szólnak és össze is vannak rakva (talán még jobban, is mint a korai anyagok), csak valahogy a nagy feelingek ellenére is olyan lélektelen és megjátszott az egész, míg a régi nóták az ótvar hangzás ellenére a szobába is ütöttek, a Southern Born Killers tartalma inkább csak élőben, némi sörrel vagy spanglival vegyítve. A legnagyobb baj talán az, hogy eljárt az idő, ők maradtak akik, és nem hogy új nyarat, de már lassan fecskét se csinálnak, nekem egy újabb csalódás tőlük, egy jó adag elkurvulással, a Yoko akár Linkin Park is lehetne… a Home, akár P.O.D. is, az Open Season Senser vagy Cypress Hill (bár ez nem rossz dal, ennek ellenére, sőt!), de még sorolhatnám… Alázzunk még?! Na jó…
A címadó dalt akár Zolee és a Kartel is előadhatná (senki se venné észre a különbséget), a Metal is Dead-ben akadnak egész jó témák, de a Kid Rock is dolgozott hasonló elemekkel, és még sorolható lenne ez a mai divatos rap-metal hibrid. Szerintük ez crossover metal, hát a nagy lófaszt! A crossover szó divatossá lett mostanában – megsúgom a rapben, az elektronikusban és jazzben is van crossover…. a korai anyagjaikra még igaz is volt ez a műfaj meghatározás, de nem erre, a rossz nem igaz, a szar inkorrekt, az eladott-elkurvult azt hiszem, fedi az igazságot – persze azt se feledjük el, hogy már csak egy tag maradt meg az eredeti felállásból!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.