Mivel is lehetne kezdeni egy tökéletesen ismeretlen amcsi metalbanda második lemezének ismertetőjét? Hát elsősorban azzal, hogy a Beyond Fallen nevű zenekar 2001-ben alakult, öt tagot számlál, zenéjüket pedig a tipikus gonosz, szinte csak az amerikai heavy metalra jellemző életérzés lengi körül, oldszkúl légkörrel..
A borító egy kicsit megtévesztő lett érzésem szerint, ha az ember megpillantja akkor egy tipikus sznob attitűddel átitatott, távolságtartó progresszív metal lemez víziója derenghetne fel, ám jelen esetben szó sincs erről; Kemény, thrashes riffeket kapunk power metalos köntösben néhol örvénylő szólókkal különösebb csattanók nélkül, mint olyan, egészen hasonló az Iced Earth-höz, de egyértelműen egy tőről fakad ezen túlmenően Iron Maiden-nel, az Overkill-lel, a Primal Fear-rel, a Gamma Ray-jel, esetleg a Grave Digger-rel. Ugye hosszú a lista? Én is belefáradtam, de legalább végighallgatni sem sokkal egyszerűbb a korongot..
Joe Karavis énekes teljesítménye miatt nem fogunk józanító pofonokért sorba állni, tipikus kissé kiabálós thrashes orgánum, nem túl változatos hangképzéssel.
A lemezezen szereplő szerzemények túl sok újdonsággal nem szolgálhatnak annak, aki az elmúlt 20 évben nyitott szemmel járt, ám vannak azért jobb dalok is a lemezen, az Enemy of an Open Mind-ban egy egész használható és emlékezetes refrént kapunk, jók a döngölések is, a rendkívül rapszodikus teljesítményt nyújtó dobos viszont ebben a számban elég pontatlan és életunt, de azt kell mondjam, ez még mindig belefér az átlagos nóták sűrűjében. Az ezután következő Closer to the End egy akusztikus pengetésekkel indító dal, tetszetős is meg minden, de ezt követően hamar az arcunkra fagy a mosoly. A gitár béna és erőtlen, az ének pedig kiábrándító. Na, a lírai szerzemény is letudva ezzel…
Az Enemy of.. után jó sokat kellett nélkülözni a várva-várt faszeldurrantós dalig, ez rendkívül érdekes módon a korong legvégére lett száműzve, a Bomb Inside Your Head energiától duzzad, a kórusvokál is jól hangzik, és végre a dob is a helyén van.
Úgy látszik ezek az amerikaiak szívügyüknek tekintik a klasszikus thrash/heavy metal hagyományainak ápolását, ezzel nincs is baj, de egy ilyen vénséges vén, és kvázi megújíthatatlan stílus esetében mindenképp ütős produkciókat kell letenni az asztalra ahhoz, hogy a masszából kiemelkedhessen egy zenekar. Nem elég csak szimplán összegyúrni a régi nagyok által eljátszott megoldásokat, valami minimális egyéni ízt sem árt belecsempészni a szerzeményekbe, jelen esetben ezek az amúgy átlagos dalok csak úgy kiáltottak a ténylegesen merészebb szólók után (amik vannak, azok egyszerűen bénák, és az unalomba fulladt dalokon semmit nem segítenek), a középszerűtől alig jobb énekteljesítményről nem is beszélve. A hangszeres tudásra úgy igazából nem lenne panasz, de az embernek az egysíkú és ötlettelen dalokat hallgatva olyan érzése támad, hogy itt bizony le van korlátozva a motor fordulatszáma, mint annak idején Schumacher Ferrarijában a verseny harmadik köre után..
A potenciál az jelen lenne, csak ezek szerint nem volt cél a kiaknázás. Középszer ez, de kitartás!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.