Azt hiszem, a német Crematory megint csak egy olyan csapat, amit nem nagyon kell bemutatnom, ennek ellenére azért lerovom a szokásos kötelező biográfiai köröket. A westhofeni csapat eredetileg Mannheimben alakult 91 végén, egy demót tettek le arra a bizonyos asztalra, majd pedig a debüt anyagjukat, amely nem csak zeneileg tartogatott okos lépéseket, de külsőségek terén is mondhatni gyönyörű termékkel lepték meg a gothic death befogadó tábort. Ez volt a 93-as Transmigration, melynek borítóját Hermann Hoormann festmény díszítette, ahogy a következő korongokét is a sorban; … Just Dreaming (1994), Illusions (1995), engem ezek a szürrealista lázálmok néhol S. Dali-ra, de alapvetően a Cathedral bookletjeire emlékeztetnek. Sajnos a Crematory idővel nem csak a borítót hagyta el, hanem mondhatni a gyökereiket is…
Nálam valahol a Crematory mindig is összekapcsolódott a szintén német Atrocity-vel, hasonló szférából jöttek (mondjuk az Atrocity inkább death metal volt, mint gothic death – sőt!), s hasonlóan is kurvultak el. Mindketten elkezdték elhagyni a death metal elemeket – az Atrocity-nek ugye volt a Das Ich-hel egy randevúja a Die Liebe, és az is bátran jelenthető ki, hogy mindkét szóban forgó csapat termelt ki nagyon jó elektronikával kevert gothic lemezt, melyben ott lépkedett a háttérben a death metál is, csak a koncepciók és az arányok borultak fel!
Az Atrocity részéről a 2000-res Gemini volt az utolsó olyan lemez, amin sikerült eltalálni a három részre osztott szabályt, s egyik sem a másik rovására, mondhatni egységet kovácsolva zengtek, míg a Crematory esetében ez a szintén 2000-es Believe, amúgy a két zenekar között nem csak ilyen hasonlóságok vannak, valami szerelmi háromszög is volt ott, ami miatt majdnem feloszlás lett, de az ilyesfajta pletykákat hagyjuk meg a lapoknak…
A továbbiakban essék tehát szó, csak a Crematory-ról (bár párhuzamosan az Atrocity is bukja, amit csak lehet), a Pray most februárban jött ki két év hallgatás után, a Massacre Records promói mindig a szívemcsücskét szabdalják apró szeletekre, hiszen se borító, se valós zene. Szinte minden számba elmondja egy hang, hogy mi az, ami szól és ki adta ki és mikor… ez még a jobbik eset, mert munkásságom során találkoztam már olyan Massacre Records kiadvánnyal, ahol még e mellett elsorolt minden dalról valami plusz információt, ilyenkor elhalkult a zene, és nem hogy élvezhetetlen, de egyszerűen hallgathatatlan is volt a promó. Ez esetben azért a „promótálás” nem sikeredett ennyire radikálisra, mindesetre így is idegesítő jelenség!
A hangzás nagyon tiszta, komolyan gyönyörűen szól és erőteljes, izmos benne az agresszió, minden suttogás, zenei kicsengés és hangszer hallatszik és nagyon is a helyén van. Az elektronikus fertőzés pedig repít, dallamos énekkel és hörgéssel felváltva, a szövegek a szokásosak és a zenei megoldások is a pengetudást és hangzást leszámítva is azt adják, amire az az érzésem támad; nagyon jó, nagyon szép, csak kicsit unalmas és mintha ezt már nem először hallanám…
A szólók egyedül azok, amik valóban odavannak téve, és egy kicsit a régi időket hozzák vissza, ráfekszenek a dallamokra és együtt szárnyalnak, de a zakatoló váltások és berobbanások, mint előre kiszámíthatóak, és annyira megszokottak, hogy a meglepetés megint csak elmarad. Valójában semmi baj sincs ezzel a lemezzel, csak olyan szükségtelen, de azért kiragadnék pár példát, hogy lássuk, miről is lenne szó.
A kezdő When Darkness Falls eltalált és szépen építkező, ám a dallamos ének és a hörgés váltakozása erősen lerágott csont, ahogy a folytatás is; Left The Ground alapdallamai akár a Rammstein is játszhatná, sőt, a leállós résznél durván On Thorns I Lay érzésem támadt.
Az Alone az első olyan nóta, ami egészen a közepéig a kezdetei időszakokat varázsolták elém, a második fele viszont siralmasan rossz, ahogy a címadó se egy megváltás, egy kis próbálkozás a folk elemekkel, a dallamok a már ezerszer átszűrt Crematory zongorákat adják, pár jó szaggatás akad, de ettől még jelentéktelen, ahogy a Sleeping Solution és a Just Words is. A Burning Bridges próbál energikus lenni, kicsit még progresszív és heavy íze is támad, amit aztán uralni kezd Felix Stass agresszív hörgése. A Have You Ever is egy picit a múltat idézi, a Remember pedig a címével ellentétben egyre populárisabb emészthető jövőt, bár az ipari dobok nagyon eltaláltak, azért ezek többségét a megújult Theatre of Tragedy kissé korábban ellőtte már – s nekik se állt túl jól a kurvulás-kurválkodás. A záró Say Goodbye-ról pedig megint csak az On Thorns I Lay érzés vívódott bennem… tehát a gyökerekből nagyon keveset kaptunk, a jövőből meg nem eleget, a jelen olyan hibrid, ami bár minőségi, mégis paradox módon jelentéktelen és felejthető.
Nem nagyon tudok mit kezdeni a Pray című koronggal, mert nem rossz, sőt, talán még jó is, csak tőlük vártam volna egyedibbet, jobbat, mélyebbet, agresszívebbet s egyben szebbet is. Korántsem tekinthető egy szükségtelen próbálkozásnak, ám az a kérdés logikusan felmerül bennem; vajon kinek van erre szüksége??!…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.