A lengyel Metal Mind Productions gondozásában látott napvilágot a Metalmania 2007, mely az egyik legsikeresebb metal (tehát nem Sziget!) fesztivál Közép- és Kelet-Európában, s igyekeznek a szervezők nagy és kultikus csapatokat invitálni a színpadra, melynek köszönhetően valóban nagy nevek mutatták meg magukat, illetve a kisszínpad szokás szerint a még be nem futott undergroundabb bandáknak ad lehetőséget egy nagyközönség előtti promótálásra. A kiadvány magában foglal egy DVD-t, melynek előadóiról most nem szeretnék szólni, illetve egy audio válogatást, mely által ízelítőt kaphatunk minden előadó legfrissebb korongjáról egy-egy szám elejéig.
A sort a lengyel Carnal kezdi meg, 99-ben alakultak Varsóban, zeneileg a lágy és egyszerre mély gothic-doom-death scenében utaznak, a My Salvation szép köröket ró le a régebbi Moonspell és Paradise Lost között, kellemes és valóban magával ragadó, de semmi túl nagy extra.
Majd a menetet a szintén lengyel Horrorscope folytatja, a neve, logója és borítók alapján valószínűleg mindenki azt mondaná rá, hogy death metal, ám a 97-ben alakult srácok zenéje a dallamosabb, rendesen groovos thrash metal vonalat erősíti, a Killers Bleeding című daluk ugyanazt adja, amit megszokhattunk tőlük; félúton az Overkill és az Exodus között, egy kis Testament-tel áztatva.
Majd egy jó adag szeletet kapunk az epikus témákkal átszőtt folk dallamokban burjánzó viking metál berkekből a TYR-nek köszönhetően, 98-ban alakultak a skandináv harcosok és nem rég jelent meg a negyedik nagylemezük, zenéjük építkező, tiszta dallamokkal teli és felemelő, nem brutális militarizmus, inkább fogyasztható mitológia, riffekbe ágyazva.
A Witchking a TYR-hez hasonlóan az epikus vonalat viszi tovább, 2003-ban kezdtek neki a lengyel srácok és a heavy metal egy fura hibridjét adják közre, amiben nagyon is helytállóan benne fogant a régi idők retro kezdete, az epikus dallamok és témák, az erő és energia, leállásokkal és erős kórusokkal.
A szintén lengyel Sphere volt az első igazán nekem való csapat a válogatáson, mindössze egy nagylemezük jött ki eddig és egy demó, pedig a csapat 6 éves múlttal rendelkezik, műfajilag az agyas és rendesen hempergő death metalban utaznak, a szaggató témák miatt nem is érdemes tagadni, hogy itt pengeti súlyos húrjait Lukas, aki a fenomenális technikákkal megoldott komplex Hate egykori tagja volt. A vokál kissé gore szerű, mély fekvésű hullaburjánzás, a zene pedig nem egy helyet jutatta eszembe a mára megszűnt holland Altar munkásságát.
A megint csak lengyel Deivos tovább hömpölygeti a brutális death metál darát, a lublini srácok semmit sem kapkodnak el, 97-ben alakultak, de eddig egy EP-n, egy demón és egy 2006-os nagylemezen kívül semmit sem mutattak fel, zenéjük komplex és agresszív, az a fajta nagyon technikás, szinte már gépi death metal, ami hemzseg a nyakatekert témáktól és képtelen ritmus szekciótól.
A kisszínpad főbandája a birminghami Benediction volt, velük soha se tudtam mit kezdeni, olyanok számomra, mint a holland Gorefest (ráadásképpen egyszerre is alakultak). Mindkét csapat ismert és kultikus death metal, de semmi újat vagy igazán kiemelkedőt nem tettek le se akkor, se most, csak egyszerűen adták a death metal scenét, jó koncerteket és remek korongokat. A Suicide Rebellion az Organised Chaos-ról került fel, erőteljes és lüktető dal, ez a lemez amúgy is jól sikerült, aztán 6 év hallgatás kellett, mire megszületett a nagy mű (idén), ám a Killing music se visz túl messzire, azt adja amit az eddigi két évtized.
Aztán a divat is megjelenik a Forever Will Burn címmel, az érdekfeszítő név mögött nem túl érdekes zenére bukkanunk az afrikai csapattól, ami a metalcore és a dallamos death metal ötvözete, s azon kívül, hogy honnan jöttek, semmit, de semmit nem lehet róluk érdekességképpen elmondani. Sőt! Igazából úgy szól – mind zeneileg, mind hangszerek – mind műfajilag, mint az amerikai, német vagy éppen angol társaik. Az alakulás éve is érdekes; 2006… ekkoriban már tombol a metalcore és HC őrület, tehát ennyit az értékrendjükről! Amúgy jól játszanak, de ezeket a témákat már ezerszer eljátszották előttük mások, tehát egy újabb At The Gates, In Flames, Edge of Sanity vagy éppen Bolt Thrower reinkarnáció…
A Root éppen az ellentétük, ez egy kultikus, de nem kimagasló black-heavy-thrash csapat, alakulásuk 1987-ben történt, s hogy valósan nem tudtak kitörni, az köszönhető a volt szocializmusnak, illetve műfajilag se éppen a legkedveltebb scenében tarolnak a cseh srácok, pedig az And They Are Silent egy igencsak eltalált nóta, amiben a lágy dallamok, death metal mélységekkel megfeszítve vonaglanak a black és a heavy fertőzte oltár előtt, a válogatás egyik legjobb dala!
Aztán egy újabb lengyel csapat, a fura logóval megáldott Ciryam, 99-ben alakultak Jedliczeben, zeneileg pedig női frontemberrel operáló epikus, progresszív, egy kicsit folkos metálban utaznak, igényes és fura is egyszerre, semmi nagy világmegváltás, de legalább jellegzetes íze van, és számtalan gyengébb próbálkozást hallottam már ebből a műfajból, a Lowcy Swiatla eltalált és jól összerakott dal.
A totális kakukktojás a záró csapat, a megint csak lengyel Wu-Hae. A logójuk alapján evidensen jutott eszembe a Mr. Ed Jumps the Gun-é, és zeneileg is hozzájuk hasonlóak, az első H-blocks korongon lehetett még hallani, ezt a fajta post-crossover zenét. A Wu-Hae nem tudom mit csinált és hol, hiszen valójában semmilyen információm sincs róluk, holott ez a Pacan remek nóta, és a klipje is több mint vicces, ahogy egy ultranagy spanglival végig lebegik a lengyel főváros éjszakáját…
Zárásképpen mit illik írni ide? Hogy érdekes és jó a Metalmania 2007 kisszínpados audio szekciója? Aha, fogjuk rá, akadnak rajta nagyon jó dalok és kevésbé jók is, nagy nevek és eddig számomra ismeretlenek, ismeretterjesztő és felejthető, megvásárlandó és kihagyható, és hogy pontozható-e? Hmmm, talán, lehet… nehézkesen!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.