Nos a párizsi Carnal Lust nem mondható éppen a legprűdebb formációnak a death metal berkein belül, ám ez egyáltalán nincs kihatással a zenei megoldásokra. A csapat 98-ban kezdett neki a világban létezők támadásának, s csak kissé megkésve 2001-től kezdtek el demózgatni, 2003-ban az első nagylemezzel örvendeztették meg a technikás zenékre éhes közönséget a Whore of violence címre keresztelt förmedvénnyel, amit egy kislemez, majd ez évben a kritikánk tárgya folytatott. A francia srácok jó pár tagcserén átestek, mondhatni hogy a zenekar nagy része most a friss anyagra lecserélődött, amit nagyon hallani is lehet, hiszen sokkal emészthetőbb és komplexebb muzsikával rukkoltak elő.
.jpg)
A szövegek a szexualitás kissé kényes pilléreit járja körbe, s ebben a 48 percben SALO munkássága szépen bólogat, de helyet kapott a politikai, alkohol és kreált keresztény ellenes propaganda is. A srácok nagy francia csapatokkal koncerteztek együtt (Sickbag és a Blockheads), és gondolom a saját országukban iszonyat ismertek is, de idehaza nem túl sokat hallani róluk, pedig érdemes lenne!
Hogy miért? Mert zenéjük az a fajta komplex death metal ami, kellően modern és technikás (már-már deathcore szerű – s közben kellően melodikus is – szóval paradoxon a köbön, haha), ügyes szólókkal tarkított és meglepő váltásokkal és leállásokkal gazdag mészárlás, ahol a dallamok ugyanúgy mérvadóak, mint az idegtépő brutalitás. Bár sok helyen a „Brutal Death Metal” jelzővel éltek feléjük, én ezt nem érzem teljeségében reálisnak, mint már írtam; nagyon mai, nagyon izmos és súlyos – de mégis emészthető – és megjegyezhető témákkal fordulnak be egy kisbárddal a sarki henteshez… A Dismember és a Centinex, Carcass illetve az Aborted hatása tagadhatatlan – ahogy a Sickbag-gel való barátság is, de itt-ott Slayer-es és a Pestilence-re jellemző progresszív építkezés is tanúbizonyságot formál az elismerésünknek. Igazából egy jól sikerült hibriddel állunk szembe, amely éppen úgy megállja a helyét egy death metal fesztiválon, mint egy nyitottabb metal-vagy deathcore közönség előtt, annyira populáris, amennyire éppen kell, s a durvaság tónusai egészen szép ecsetvonásokkal lettek eldolgozva. Külön kiemelném a záró tételt, a Fascination street ugyanis egy dal a gruftik isteneitől; a The Cure-tól s remekül adják vissza az eredeti zenei érveket – bár a tipikus halálmámor atmoszféra elveszik, helyette a pervez Paradise Lost és Moonspell szerű tákolmány árnyalatok érvényesülnek – a végeredmény, pedig ha nem is lehengerlő, de mindenképpen durva, kísérleti s persze meglepő is egyben.
A Carnal Lust kritikáját és értelmezését ugyanazzal zárhatom, amivel az összes többi cikkem, semmi igazán újat nem hoztak létre, de a régiből kellően szépen építkeznek, hogy a torony az egekig emelkedhessen, s egyhamar ne omoljon össze. Így tehát a téglákat becsülettel pakoló francia ifjak előtt fényes jövő állhat, s élőben is keményen gyilkolhatnak! Nem tudok velük rossz szívű lenni, ez bizony egy erős 8.7!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.