Eljött végre ez a nap is, világot látott és néhány napja már a világ minden tájáról elérhető a Metal Church-ben megismert Kurdt Vanderhoof gitáros vezette neo progresszív rock/metal banda második, általam nagyon várt „The Lost Art of Time Travel” című lemeze.
Már a névválasztásuk is igencsak figyelemreméltó (presto=sebesen, ballet=tánc), de a három évvel ezelőtt felbukkant bandáról azt is mindenképpen, mindenhol meg kell említeni, hogy mind a 2005-ös „Peace Among the Ruins” anyagukat, mind jelen ismertetőm tárgyát a „régisulis” úton, analóg technikával felszerelt stúdióban, analóg szintetizátorral, igazi Hammond orgonával és mellotronnal rögzítették.
Mit is jelent ez? Hmmm, nem fogom tudni definiálni. Ezt hallani, érezni, átélni kell. Azt azonban tudom, hogy a felvételkor sokkal kevesebb vagy egyáltalán nincs is lehetőség trükközésre. Ha valami nem úgy szólal meg, akkor bizony annak újra neki kell ugrani, újra rögzíteni kell. Semmi digitális okoskodás, nincs szemfüles hangmérnökösködés. És ez hallatszik is a végeredményen.
Aki nem ismeri és nem is szereti a ’70-es évek meghatározó rock bandáinak albumait, az itt is csak értetlenkedve forgatja majd a fejét és egy legyintéssel letudja a csapatot. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki a Yes, Kansas, Genesis zenéjén nőtt fel, az majd szeretni fogja ezt is. Én viszont mindent megteszek, hogy reklámozzam Őket, mert olyan élménnyel ajándékoztak meg, amit még az album megvásárlásával sem fogok tudni viszonozni.
Scott Albright énekes orgánuma a legtöbb helyen a Dream Theater pacsirtájának, James LaBrie-nak a hangjára hasonlít, kár is lenne ezt tagadni vagy elsiklani felette. Amiért mégis szívesebben hallgatom a Mr. Albright által felénekelt dalokat, az azon oknál fogva vagyon, hogy nála nincsenek „extrém” magasok. Értem itt ezalatt, hogy Mr. LaBrie már annyi project-ben és albumon szerepelt, hogy véleményem szerint kicsit „ki is énekelte” magát, ha élhetek ezzel a képzavarral, ami sajna rányomja a bélyegét az énektémáira is. Utoljára a ’99-ben kiadott első Mullmuzzler anyagon tudott meglepni a mester. (Jajj, de mekkora dal az a Beelzebubba!!!) De vissza a jelenbe…
A közel 11 perces „The Mind Machine” már az elejétől fogva hallgattatja magát, mondhatni egy kis esszenciája az albumnak, ami bemutatja a hallgatónak, hogy mire is számíthat kicsivel több, mint 60 percesre sikeredett anyagon. Nem semmi amit „összezenélnek” már itt ezek az arcok. Yes, King Crimson, Deep Purple hatású érzelmi „tüskéket” raktak össze egy nagy bogánccsá, ami elsőre csúnyának tűnik, de tudjuk, hogy gyógyító hatása hasznossá teszi. Gyógyír ez minden zenére éhező koldus számára.
Az ezt követő „Thieves” sokkal súlyosabb darab, valahogy jobban odaüt a dobokra Bill Raymond. Persze a dallamok, a hatások most is ott vannak, csak tényleg mintha el akarnának lopni valamit belőlünk/tőlünk a srácok, ha már egyszer a tolvajokat említik a dal címében is.
Ám ekkor jön az album legrövidebb és legnyugisabb dala, a „You’re Alive”, ami még mindig fenntartja a hallgató érdeklődését a Yes és Rush hatású vokáljával, dallamvezetésével.
A „One Tragedy At A Time” az epikus jelzőt nemcsak, hogy kiérdemli, de más definíciót nem is találhatunk rá, hiszen 14 perc feletti játékidővel és gyönyörű, felemelő, szívet-lelket melengető dallamokkal rendelkezik, középtájon pedig Scott barátunk hoz egy jókora mélabúval töltött énektémát, amit aztán szépen, fokozatosan „kidolgoznak” belőlünk. Zseniális!
Az „I’m Not Blind” kristálytiszta, megnyugtató hangzású kezdését megtörik egy minden szempontból odaillő, karcos hangzású gitártémával, ami aztán végigvezet minket a dalon, megszakítva ugyan néha, de mégis töretlenül.
Az „Easy Tomorrow” című dal a kedvencem az albumról. Olyan hitelesen, olyan tisztelettel adják vissza az 1983-ban debütált Tears For Fears zenekar dalainak hangulatát a sokkal súlyosabb hangzás ellenére is, hogy újra és újra és újra hallanom kell. Ja, és itt található az album legjobb szólója is!
A lemezt záró 9 és fél perces „Haze” visszavesz a tempóból, csendesen csordogálunk, a dal vezet minket, körülvesz, ha úgy tetszik úszunk vele, majd megzabolálhatatlanul tovasodor, örvényszerűen magába szippant, kidob minket a partra, ahol megszárítkozhatunk, de el nem felejthetjük mindazt az élményt amit kaptunk és visszaugrunk, hogy mégegyszer, százszor és ezerszer átéljük, megkapjuk azt, amit ez az album közvetít: szellemi és erkölcsi értéket!
Ha kedvet kaptál megismerkedni a banda anyagaival, csak látogass el a honlapjukra, ahol nemcsak az új album dalaiba hallgathatsz bele, de az előző stúdió albummal is megismerkedhetsz, SŐT! Csakis a honlapról tölthető le 3 teljes dal még a 2005-ös felvételek idejéből, amik sehol máshol nem szerezhetőek be.
És ha ezek után kedvet kaptál a megvásárlásához is, akkor a honlapon azt is megteheted, hiszen csak ezen az úton van jelenleg terjesztve a magánkiadásban megjelent új album. Az egyetlen szépséghibát, hogy a CD-t óvó, igényes kivitelezéssel elkészült borító nem tartalmazza a dalszövegeket, minden bizonnyal feledteti majd a tartalom.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.