A Mourning Rise egy fiatal német csapat, melynek biográfiai adathalmazába inkább nem mennék bele, a maga kétes információival, mely köszönhető annak, hogy kritikánk tárgya csak jövő hónap végén lát majd valódi napvilágot a piacon, akkor is majd csak limitálva, digi-pack formában. Amit biztosan tudhatunk róluk, hogy Leipzigben alakultak 2006 nyarán. A kiadvány hihetetlenül igényességgel kivitelezve kerül majd a szemfülesebb gyűjtők kezébe – bár én csak a belső booklet és a CD korongot kaptam meg a promó packban, így is beszédes – a füzetecske gyönyörű nyomású, fametszetekkel teli, a lemez pedig a legújabb fekete korongos eljárással készült – az egyetlen ilyen kiadásom a 1991-es Morgoth – Cursed albuma, amit a Century Media 2006-ban újra kiadott ilyen megoldással, de lássuk mi is fogad minket a reprezentatív külcsín mögött!
A kislemez a maga öt dalával és kereken 24 percével a fekete humor, kritikus kérdések és a cinikus irónia lápföldjére kalauzol el, a dolog egyszerre kaffkai és mondjuk Boccaccio – Decameron szerű történeti valósága elevenedik fel. Zeneileg se egyszerű eset a Five Ways To illuminate Silence cirkusza; a kísérleti progresszív talán kifejezi ezt az akusztikus témákkal sűrűn átszőtt, funky és pop-rock hatásokba merülő, black és death metál elemekkel operáló hibridet, melyben még az ipari hatások is egy minimálisan szerepet kapnak, de a páholy kárpitja túl disszonáns lenne ehhez már, így hát maradjunk a kísérleti progresszívnél. A súlyosabb részek mindenképpen a Moonspell – Irreligious lemezével mutatnak hasonlóságot, nem csak zeneileg, de vokálok terén is maximálisan. Néhol egész durva dolgok kerekednek ki, de alapvetően szálló és dallamos ének adja az alapot, rengeteg fejlődő és bontó témával. Fogalmam sincs mit akarnak elérni ezzel a német srácok (illetve a billetyűs a gyengébbik nemből került ki), de zenei hibridjük nehéz eset, valós célközönsége nincs, hiszen egy Dream Theater vagy Queensryche rajongónak nem tetszenének a húzósabb beindulások, akinek meg azok igen, annak meg éppen a progresszív részek túl langyosak…
Tehát a hibridjük életképes és életképtelen egyszerre, művészi és művészkedő, sodródó és magabiztos, álmokkal és ábrándokkal teli, de a valóság táptalajából is kiveszi a részét, csak egy igazán biztos pontja van, ez pedig a humor feketén, abszurditással bolondítva, arcunkba tolva saját szaros gatyánk, és kérdőre vonva képtelen és tagadásra szánt perverz és pajzán gondolataink…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.