Ki ne ismerné az oslói Satyricon-t? Úgymond illik legalább nevüket beazonítani a nagy fekete black metál halmaz elisita köreibe, ami mellett hasonló komolyságú, kísérletező kedvű, komplexivitású és minőségi szegmens még az Emperor volt. Jöttek, s mentek a fekete fém különböző variánsai és képviselői, ám ez a két banda állandó tagváltás és átalakulás mellett is képes volt reprodukálni magát úgy, hogy az mindig újnak tűnjön, s alapjait az előző lemezről még érezni lehessen. Az 1990-ben alakult formáció minden egyes korongján megalkotott valamit, ami ha nem is a totális egyediség volt, műfajuk pumpálta kliséktől azonban mindig távolestek. Ahogy a Morbid Angel vagy a Slayer esetében (egy-egy etalon brigád a death és a thrash metál körein belül) sem vállalkoznék a hosszadalmas listára, hogy kategorizáljam a neveket és projecteket, akiknek közük volt egykoron az alkotások létrejöttéhez, így a Satyricon esetében is ettől eltekintenék, nem is beszélve a hatásokról, amit a zenei világra mértek…
.jpg)
Az egyik legérdekesebb produkciójuk mindenképpen a 99-es Rebel Extravaganza, amely még magában foglalja helyenként a Nemesis Divina folkos rengetegeit, de megjelenik mellette az Intermezzo II EP steril remix ízű – s gépies környezete, és valójában már a témák többségében szerepet kap az a „punkos” dallamosság, amely mély groove szerű húzásokkal tombol a vonaglás oltárán, melyek hatásai a 2002-es Volcano-n jelentkeznek a legradikálisabban. Kapunk olyan megoldásokat is a riffek terén pár helyen, melyek utóhatásai és beteljesedései a 2006-os Now, Diabolical-ról lehetnek ismerősek és az onnan továbblépésként szemlélhető idei kislemezen a My Skin is Cold (melyen valójában csak a címadó új nóta, két koncertet és két remixet tartalmaz, ám mindegyike a már Rebel Extravaganza által konstruált ösvényen halad végig). Így tehát kritikánk tárgya nem egyéb, mint egy kronológiai csoda, elválasztófal és olvasztótégely, az ipari monstrumok hajnalának kilengései az éjszaka fekete fémének csillagokkal és univerzummal fertőzött birodalmába. Két ember munkásságát dicséri mindez; Satyr (Sigurd Wongraven) – szinte teljes koncepció – gitárok, samplerek, billentyűk, vokál illetve Frost (Kjetil Vidar Haraldstad) dobok. Vaskeresztes barátaink művészete egyszerre tűnik gépies sterilitással átitatott érzéketlenségnek és a meghökkentő megoldások térnyerésének; a Prime Evil Renaissance vége fele erősen Sergey Rachmaninov féle klasszikus zenei megoldások, a Supersonic Journey vége felé a kozmikus magány, s lebegés kísérteties billentyű témái – enyhén korai Samael atmoszférával, a Havoc Vulture rock’n’roll szerű kezdésével – melynek burjánzása leginkább kapcsolható a későbbi Volcano dallamvilágához, vagy a The Scorn Torrent közepe előtti fura női és vokál „kiszakadások” – enyhén Fleurety – kicsit King Diamond, s akkor még egy szót se ejtettem a rejtett dalról és annak koncepciójában tengődő hallgatóról. Morajlás és kalapácsütések meghasadt dobhártyái, zajok és kísérletek egy emberi tudaton és testen is túlmutató megkonstruált ősi és jelen vegyes érzelmekkel feltöltött hibrid létében, mely fájdalommal, erővel, magassággal és távolsággal, megfogható és megfoghatatlan értelmezésekkel, mocsokkal, kosszal és éteri fénnyel, tudattal, csavarozott hasábokkal, steril érzelmekkel és foghézagos beteljesülésekkel, mind de mind a mélység általános szeletelt szegmenseként köszönnek vissza.
Satyr hangjában mindig is benne fogant a Pokol fortyogó üstjének felszínre hozott repedő, száraz hangzása és a gyűlölet érlelte orgánum néhol samplerekkel toldott képlékeny elegye, a lemez legsúlyosabb nótája ilyen téren, mindenképpen a Supersonic Journey. Kritikánk tárgyának másik különlegessége, hogy az egyetlen olyan nagylemezük az utóbbi időben, melyről – melyhez nem készül videó klip, azért megosztom veletek a már említett Supersonic Journey egész jól sikerült 2. Világháborús mozgókép adaptációját, mely valljuk meg őszintén, oslói barátainktól nem is esik messze, hiszen militarizmusuk radikálisan érezhető, a lógóban a vaskereszt és a Rebel Extravaganza designjához készült sas is ismerős a 3. birodalom oltáráról…
A pontozással a Satyricon esetében soha sem volt gond, hiszen a 93-as Dark Medieval Times óta nem tettek le még az asztalra gyenge vagy érdemtelen anyagot. A formáció erőssége és szépsége a változás és továbblépés tudata, az újításé, mellyel állandóan formálódnak, mindig újabb és újabb megoldásokkal rukkolnak elő, melyre a hallgató először furcsán néz, majd mégis csak beleássa magát és elveszik abban a képlékeny tudathalmazban, melyet a Satyricon név alatt, immáron 18 éve élvezünk. Ennek a közel 20 évnek az egyik legfontosabb és meghatározóbb lépés horizont története a Rebel Extravaganza, melyen rájöttek Satyrék, hogy a steril ipari csattogás, kalapács ütés és ritmikus zajok bevágása tovább vonszolhatja magával a ridegség és félelmeink beteljesedett és alakot öltött lényét – természetesen, ha belegondolunk a Nemesis Divina záró tétele; Transcendental Requiem Of Slaves is már hasonló sötét és zajos ambient lüktetéssel zárja le a maga 43 perc éteri tombolását. De visszatérve a Rebel Extravaganza hatáselméletére, a változás… s teszik mindezt úgy, hogy közben új dimenziót nyit meg, átjárót egy eddig viszonylag ismeretlen ingoványos földrészre, ahol zenészeink remekül szalonozva még egy ideig remélhetőleg nem merülnek el…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.