Megjött egy újabb Rising Records promó pakk, nagyon „boldog” vagyok… s mivel az angol Nex új lemezének borítója (Nikki Pogson festmény) elsőre megfogott és kíváncsivá tett – mint tudjátok rajongok a beteges post-pop-art baromságokért – s a belső booklet és korong (Arron Pepper alkotás) is maximálisan az én szürrealista rágó kegyeltje szájízemet fejezi ki, így ezzel kezdeném meg a sort. A csapat 2002-ben alakult Northwestben, 2006-ban megjelent a Nex címre keresztelt lemezük, idén pedig a A Clockwork Heart anyagjuk, mely a booklet és borító terén is erős hibridet képez…
Műfajilag a progresszív metál határait igyekezik maximálisan kitágítani, s a perem több mint változatos, hiszen a jelen core fertőzései egészülnek ki thrashcore és HC elemekkel. A producer ugyanaz a Mark Daghorn volt, aki a olyan anyagokért felelős, mint a Mendeed, Orange Goblin vagy a NATO, a mixelést pedig Chris Sheldon végezte – Foo Fighters, Therapy?, Oceansize, Reuben… Tehát mondanom se kell, hogy a remek külsőségek bombasztikus hangzással párosulva ugranak egy fejest az avantgárd mélyvizébe, a végeredmény olyan stílus adományokkal hezitál, mint post-HC, post-rock, post-punk és alternatív pop szerű emo – néhol screamo, bolondos elektronikus vívmányok és persze az egészre ráépül egy iszonyatosan építkező és magasztos progresszív jelleg.
Nem is vállalkoznék arra, hogy felsoroljam a hatásokat zenekarok szempontjából, mert higgyétek el, hosszú és a végtelenségig ellentmondásos nevek halmazát hoznám létre. Ennek ellenére a felemás koncepció mégis egészet és összeolvadt anyagot foglal magában, mely elringat s közben néhol a fejedet letépve pogóba kezd, hogy aztán nyakadra visszahelyezve véres és megfolyt arcod, tovább dédelgessen.
Természetesen a klipnóta a korong leg semmit mondóbb dala, ami mellesleg elég erős hajaz a The Dillinger Escape Plan – féle Setting Fire To Sleeping Giants-re… vagy netán csak én érzem rosszul?!
Ritkán találom magam ennyire paradoxon anyaggal szembe, ami könnyen befogadható, repít és magához köt egyszerre. A zenei egységek vegyes koktélja állandó mixerbe vetve ad képet valami olyasmiről, amiben a régi hard rock – nekem néhol erősen 1,000 Homo DJ’s érzéseim támadtak, olyan kísérletezések táptalajával építkezik, mint mondjuk a néhai Faith No More… és akkor még egy szót se szóltam a crossover és erősen ska és jazz szerű fúvósok és női vokálos koncepciókról, amiket néhol még múltat idéző heavy metál kompok is megfejelnek izomból. Avagy minden, de kérem szépen minden van itt, olyan mint egy jobb kirakodó vásár, te pedig az érdeklődésesed és pénztárcád alapján válogatsz.
Nem szokásom a hibridekre maximális pontszámot adni, de erre a divat és core fertőzte korunk ellenére is megadom! Mellesleg Ed hangja durván Serj Tankian (System of a down) és Mike Patton (Faith No More – azért csak ezt a projectjét említem meg, mert A Clockwork Heart nem extrém, hanem befogadható és mesteri, ahogy a néhai Faith No More is…), s ezek a leképzések természetesen a zenében is érezhetőek, melyek remek ugráló kórusok, hörgés, ordítás, károgás, üvöltés és nagyon-nagyon beteg és fura és frusztrált részek szabdalnak szeletekre. Ám ezeket az 50 perc eggyé és egésszé varázsolja, olyan csodává, mely tőlem kissé távol esik, mégis elbűvölt. A zenei tudás kimagasló, a szólók és billentyű témák virtuózok, a dobok erősen ritmikusak, avagy számomra az év lemeze az ilyen műfajból kiragadva! S valóban boldog vagyok, az eltalált külsőségek mögött, megint csak eltalált tartalmat lelünk, avagy tenger, szabadság, kábulat, s amíg a szem ellát horizont…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.