Ismerkedjünk meg a Destination’s Calling nevet viselő német formációval, 1997-ben alakultak Wärzburgban, 2001-ben és 2003-ban megjelent egy-egy demójuk, majd 2006-ban a végre a nagylemez, igaz akkor is szertői kiadásban, és a kritikánk tárgya megint csak ez a bizonyos első nagy lépés, a sokat sejtető – és eredeti borítóval ellátott – viszont újrakevert Invisible Walls…
Ha a borítóra nézünk tipikusan azt az abszurd scene fiction világ kacsint ránk vissza, mely a nagymegváltások és emberi áldozatok érzelem birodalmát tépkedi fel, a múlt hagyatékaival, és a jelen tékozlásával, elvesztve valamit a jövőben. Nagyjából a szövegvilág és a zenei koncepció is ezt a mesélős, kissé romantikus, de azért kellően komoly és gondolkodó-elgondolkodtató halmazba enged betekintést. A német srácok, pedig egy percig se titkolják, hogy példaképük a Queensryche, és a háttérben meglapul némi Edguy szelence is, elsősorban ez az újrakiadás e két nagy dallamos metál csodának táborában okozhat meglepetéseket – s végre elérhető. Én magam sokat nem tudok kezdeni ezzel a háromnegyed órával (sajnos kötnek gyökereim), de kétségtelenül érződik, hogy minden a végletekig kidolgozott, lecsiszolt és kerekített, repülése az „űr-szondás” koncepcióval együtt is nem tűnik kreáltnak, hanem a hangulatokban gazdag lebegés szárnycsapásaival invitál egy nagy útra, melyben könnyen elmerülhet a hallgató, ha vágyakozik az érzelmekkel és szépséggel feltöltött bitek és dallamok ölelésére. Az is az igazság mellé tartózik, hogy attól függetlenül, hogy én nem vállalkoztam erre a nagy távra velük a kozmoszon túlra, attól még nagyon is megérdemelte az Invisible Walls az újrakiadás és elérhetőség lehetőségét. Azonban ellentétben a Queensryche progresszív bontakozásaival, a Destination’s Calling inkább beáll egy erős szintetizátor felhők mögött vágtázó, lebegő, merülő és zuhanó Edguy és dallamosabb Halloween zenei struktúrájába, erre játszik rá a tipikus heavy-s énekelgetős és visszatérő refrén is. Mellékesen Christian hangja kellemes, és nagyon sok helyen valóban oda illő, de nem ártott volna, ha bizonyos részeken kicsit teret ad a súlyosabb orgánumnak is, hiszen maga a zene elbírta volna. Amit érdemes még kiemelni – bár felesleges, hiszen az összes power és progresszív csapat alapja – a nagyon ügyes szólókat, melyek ikerben és „egykén” is virtuóz és utánozhatatlan érzéseket keltenek.
Ha úgy érzed van erőd egy ekkora útra, harcolni az árnyékokkal, lehulló fémlemezekkel, utazni szívedben a nagy Ő-ért, és remélni a napkitörések előtti időkben feladatod bevégeztét, akkor érdemes belemerülnöd az Invisible Walls tagadhatatlan szépségébe…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.