Mit is kezd egy átlaghallgató (kritikaíró) egy eleddig számára ismeretlen zenekar CD-jével? Először is nézzünk rá. Mi is a zenekar neve? Warlight – aham. Piros karikában denevérdíszítésű kardok. Ez lenne ugye a kezdő „W”. Az albumcím pedig: The Bloodchronicles. Itt kezdenek pislákolni a veszélyt jelző piros lámpácskák, de haladjunk tovább a megismerés rögös útján… Frontborító? Kivehetetlen barnás vizes valami. Nem vagyunk közelebb a megoldáshoz. Talán nézzük meg a promóanyag hátulját is… Az első, amin megakad az ember szeme az a „world-famous” bergeni fatemplom, amit ugye Vikernes a maga idejében meglehetősen kétes ideológiák által (vagy inkább kétes eredetű whiskey által) vezérelve porig égetett, majd helyreállítottak. Szóval akkor ez eddigi ismereteinket összegezve egy veszélyesen ratyi északi black album fenyeget. Egy valami viszont nagyon nem illik a képbe. Méghozzá a templom előtt álló négy alak. Na de kik ezek? És mit keresnek itt? Farmergatya, farmering, bundeszliga és emo keverék frizura, fülbevalók. Teljes a tanácstalanság. Tényleg bele kellene hallgatni az albumba… ja hogy teljes legyen a zűrzavar, a megjelölt hatások többek között: Kiss, Hellacopters, Black Flag, Turbonegro, Blink 182, Immortal!!!!
Na akkor fussuk le a kötelező köröket. A The Bloodchronicles a zenekar debüt albuma és a kiadó szerint nem titkolt céljuk, hogy betöltsék a Hellacopters által hagyott űrt, hogy ők játszák a legtökösebb, leggyorsabb, leghangosabb legvadabb punkrockot. És a többi, és a többi, bla-bla-bla…
Azt hiszem nincs más hátra, mint meghallgatni a zenét. És láss csodát! Ez bizony tényleg egy tökös, északi fílinggel átitatott punk’n’roll album. Szerencsére a Blink 182 és Immortal találkozását megússzuk, viszont ténylegesen annál több a Hellacopters és Turbonegro párhuzam. Mondhatnám, hogy a srácok ott folytatják, ahol a Hellacopters abbahagyta, amennyiben a kiadó már el nem süti a frappáns jellemzést a promólapon és ahogy, egyre csak hallgatom és hallgatom, meg kell jegyeznem, hogy ez egyszer nem ejtett át a palánkon a Whirlwind Records.
Rövid bevezető után a Vengeance Of The Martyrs-al úgy robbannak be a srácok, mint ha az életük múlna rajta és a 200%-os tempó egészen az album kétharmadáig megmarad. Death To Babylon, Welcome To The Earth, Snake Blood pumpálják az adrenalint rendesen. A Note To The Publick a tizenhét másodpercével a legzseniálisabb punkrock kirohanás, amit az utóbbi időkben hallottam! A harmadik félidő elején a Drive Me In The Firewagon képében kapunk egy akkora remix szagú fél elektro tételt, amit max. szombat este a jobb bárokban csíphet el az ember egy pohár jóféle Vodka mellett. Az ezt követő Hypocrits And Alibi’s viszont a mai napig nem tudott meggyőzni. Ez a laza blues gitártéma mindig vigyorgásra késztet. Ez a világkerekség legratyibb, legszánalmasabb gitártémája, amit az összes valamire és semmire sem való magyar blues zenekara előszeretettel alkalmaz. Na ez kimaradhatott volna. Ha meghallgatod, biztos vagyok benne, hogy megérted, miről beszélek! A tökös Break The Curse és az elszálós, lebegős A Prayer From The Wolves viszont úgy zárja az albumot, hogy más választása nincs is az embernek, mint újra a play gomb felé nyúlni.
Első blikkre a tizenhárom szám megijesztett, hogy bizony a srácok kicsit túllőnek a célon és ebben a stílusban, elkövetik a legnagyobb hibát, mégpedig azt, hogy a játékidő visszafelé sül el. Vagy teljességgel belefullad az ember a végtelen anyagba, vagy kapunk egy rakat félkész pár perces szösszenetet. Szerencsére ebben a helyzetben is kellemesen kellett csalódnom. Van itt rendesen perc alatti átvezetés, háromperces koncerthimnuszok és az elmaradhatatlan hat perces opusz. A teljes játékidő, pedig alig haladja meg a harmincöt percet! Zseniális anyag!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.