Talán azoknak az arcoknak mondhat valamit a dumbartoni Mendeed neve, akik nem az utóbbi pár évben csöppentek bele a ma hihetetlenül trendi metalcore észveszejtő kapitalista tengerébe. Az angol srácok 2000 környékén álltak össze, s a sors furcsa fintora, hogy tavaly oszlottak fel. A kritikánk tárgya a második kislemezük, mely zenei munkásságukat nézve még mindig a legeredetibb és jobb koncepcióval megáldva kacsint vissza 2004-ből.
A külsőségek iszonyat gyengék, a hangzás viszont kellően izmos, igaz lehetne tisztább is, de mégis csak egy olyan csapatról beszélünk, akiknek a From Shadows Came Darkness után két évvel jött ki az első nagylemezük. A gitártémák rendesen pakolnak, és egy olyan határmezsgye billegő kötéltáncosaivá válik a hallgató, ami a maga módján egyedülálló, hiszen 90-es évek közepe melodikus death metal és a 2002-től nagyon is erőteljesen burjánzó reinkarnációja, a metalcore telített szérumát kapjuk a kezünkbe. A határok nehezen húzhatóak meg, hiszen totálisan tiszta melodikus death metal éppen úgy kevés helyen van, mint ahogy csak metalcore rész, és itt-ott egész thrash-essé illetve old school hardcore-rá lesz. Az összkép olyasmi, amiben érezzük a mély lépegetéseket, begyorsulásokat, akusztikus csengéseket, s persze a két valós főszereplőt, a már említett műfajok színes kavalkádját. A palettán további árnyalatokat hoz, s egy kicsit gótikus képet fest, gyengéd tónusú hang-ecseteivel Sarah Jane művésznő, aki olyan csapatoknál vendégeskedett (ahogy itt is), mint a Cradle of Filth, a még el nem kurvult Therion, és a még nem adta el magát Mortiis. Viszont amit ő hoz, azt a frontember (Dave Proctor) idétlen orgánuma el is temeti, vannak részek, ahová illik a hangja, és nem mindenhol idegesítő a rikácsolása, de mondjuk szerintem sokan nem bánták volna, ha jó gothenburgi módon végighörgi az egészet. Szerencsére a rengeteg leállás és váltás miatt énekesünk is gyakran kénytelen elhallgatni vagy árnyalatot váltani.
A kislemez zenei hatásait olyan csapatokhoz lehetne hasonlítani, mint a korai Maroon, a Heaven Shall Burn (még a Caliban-os split időszakából, amikor mocskosul jó zenét toltak, mára szánalmas fénymásoló gépek – a Caliban-ról nem is beszélve, mert ők világéletükben bűn rosszak voltak), illetve a női vokál miatt sok helyen ugrik be az első Crisis Never Ends korong, a The human encounter with… ami megint csak egy hatalmas lemez lett és bőven megelőzték a korukat, de sírni nem kell, a második próbálkozásuknál fejest ugrottak a trendbe már…
Mindig érdekes hallgatni a divattá lett stílusok és csapatok korai lemezeit, s mindig ugyanaz az az érzésem; a kezdetekben még nincsenek kiforrva, maguk sem tudják, mit akarnak, rengeteg ötletet hoznak elő, egyik jó, másik nem, de valahogy érdekes és idővel magával ragadó a végeredmény, aztán eltelik pár év és jön pár lemez és magukra találnak. Az ötletek profizmussá lesznek, és elvész minden, ami előtte tetszett benne, a hullámot pedig meglovagolva nagy kapitalista szörfdeszkákkal a hónuk alatt térnek vissza a tenger öbléből. A sokat hajtogatott elkurvulás tehát valós, nagyon is, azonban ennél a Mendeed lemeznél még mást érzek, és ajánlom mindazoknak, akik nem csak előre látnak (mint a lovak), hanem oldalra is tekingetnek. Jaa és kíváncsiak… az mindenek alapja, a kíváncsiságból születnek az elképzelések, az elképzelésekből, pedig tettek, a tettekből zenekarok, és így tovább…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.