The Verve
Forth

(Parlophone Records • 2008)

2008. október 26.

0

Pontszám

9

 

Amikor ismét idegen ágyban ébredek, felülök, és villanásként hasítanak belém az emlékek. Fények, tömeg, zene, áramló energia, tompuló tudat és távolodó világfájdalom halvány emlékei lassan megtöltik a gondolataimat. Körbenézek. Egy üres vodkásüveg, vérfolt, pár törött cigaretta. Ma már csak egy másik dimenzió megkövült maradványai. Távolinak tűnő emlékek mérföldkövei. Talán csak egy álom manifesztálódott ektoplazmikus másolatai. Mint abban a filmben, amit egyszer láttam. Olyan rég volt. Még hittem a szerelemben és az önfeláldozásban, a cél keresésében és a tudatos életben. Ma már csak egy dologban hiszek. A menekülésben.

 Felkelek, kihámozom magam az ismeretlen és még mindig öntudatlan test szorításából. Felöltözöm, és mielőtt kilépek zárt és biztonságot adó világomból, még utoljára belenézek a tükörbe. Ismerős és mégis ismeretlen. Ki vagy Te? Ki voltál tegnap éjjel, mikor szerelmet vallottál, asztalon táncoltál, üvöltöttél és megbántottál, vádoltál és megbocsátottál, vádoltak és megbocsátottak? Állatias, ösztönös és kontrollálatlan vissza a természetbe faszság. Csak egy nagyvárosi álfilozófia az önigazolásra. Ki leszel pár perc múlva?

 Megigazítom kócos hajam és elindulok. Még nem tudom hova, csak el innen. Az ébredés fájdalmas, nem lehet bűntelenül kiszakadni a hétköznapok szürkeségéből. Lassan járok, egy részem még mindig távol van. Lüktet, pörög és élvez. A fényt magamba szívom és rámosolygok a szembejövő kiégett, nem létező és elérhetetlen álmokat hajszoló fájdalmas és üres tekintetekre. Hisz mi testvérek vagyunk!

 Arra gondolok, hogy mégis csak érdemes élni. Csendes lázadás ez, az elme lázadása. Időről időre, mikor nem figyel a világ, megszököm a test börtönéből. Tudom, hogy érted, Te is ezerszer megtetted! Olyankor eggyé válunk, kis titkos társaságok jönnek össze, hogy együtt ünnepeljük azt a pár órát, amikor minden stimmel. Amikor nincs pénzügyi nehézség, kamatláb és GDP. Amikor nincsen 210 lóerő, hegyi nyaraló és golfklubb tagság. Amikor nincs születés és nincs halál, egy pillanatra megáll minden, és csak a tiszta létezés ünnepe marad.

 De nem is az ilyen napok a fontosak, hanem az, hogy minden más helyzetben ezek emlékei éltetnek, érzem hogy élek. Ilyenkor, mikor lassan átsétálok a városon, minden távolinak tűnik. Úgy érzem, mint ha gyárlátogatáson lennék csak, én magam vagyok a tárlatvezető, a vendég és a fogaskerék is a gépezetben. Ilyenkor önfeledten dúdolok magamban és éneklem a sorokat.

„…Love is noise, love is pain
Love is these blues that I’m singing again, again, again, again, again, again, again …”