A szimfonikus black metálok misztikus és sötét erdejéből érkezik az avar alatt lassan kúszva az izraeli Bishop of Hexen, avagy a hatalmas mese és történet kezdetét veszi, haladók és halottak, hívők és hitetlenek, ide figyeljetek!
Ide benn mennyire barátságos és lassan ropog a kandallóban a tűz, de nézzetek ki az ablakon, odakünn a ködbe vesző erdő fogad, a mozgó ágak, és acsarkodó törzsek… nem tudtam kihagyni, hogy egy kis történet bugyorral ne vágjam kupán a kedves olvasót, ahogy teszik ezt zenészeink is a hallgatóval. A hasharoni horda 94-ben hívta életre az éjszakák és okkult talizmánok boszorkányok égette mágiáját, s immáron a második nagylemezénél tart, ami azért nem valami komoly szám, ami mellett egy demót és egy 2004-es EP-t tudnak felmutatni, de éppen az Unveil the Curtain of Sanity címre keresztelt kislemez hozta őket újra a felszínre, s az a négy számos folytatás az alapja a kritikánk tárgyának.
A Bishop of Hexen a műfaj szerelmesei előtt eddig sem volt ismeretlen név, és ha zeneileg be szeretném zárni valahová, akkor mindenképpen a Limbonic Art és a Cradle of Filth illetve a norvég Ancient kulcsait használnám, megkenve egy nagy adag gótikus maszlaggal és amolyan Poe féle mesék hangulatával. Sok helyen jutott eszembe a Karácsonyi lidércnyomás (The Nightmare Before Christmas) hangulata, amit anno 93-ban Tim Burton mesterien kivitelezett és A halott menyasszony (Corpse Bride) csak amolyan ócska interpretációnak tűnik mellette, de ha már így filmeknél és az öreg Burtron művészúrnál tartunk, akkor talán a legtalálóbb példa mindenképpen Az Álmosvölgy Legendája (Sleepy Hollow), melynek hangulata és képivilága tökéletesen tükrözi azt a színpadias és megrendezett, de ősi mesékből és félelmekből született és lélegző matériát, amit The Nightmarish Compositions néven ismerhettünk meg két éve. Annak ellenére, hogy a lemez maximálisan jól teljesít, s zeneileg azt hiszem a műfaj minden gyöngyszemétől lopott egy aprócska darabot – s mégsem tűnik fel a fénymásolás, hiszen kellően mély és komplex – mégis csak van itt egy aprócska baj, ami lehet csak az én szememet szúrja, de ha azt írom hogy afrikai NS folk ambient, vagy azt hogy kínai hatecore, vagy azt hogy eszkimó punk jazz blues… akkor furán néztek rám, pedig egy izraeli black metál csapat ugyanilyen abszurd ám! Nehéz tehát némi irónia nélkül szemlélni a Bishop of Hexen jelenségét, s azt hiszem Kafka, Camus, Ionesco vagy Beckett mind elbújhatnak irodalmukkal, hiszen ennyire abszurd helyzetet egyetlen szerző se produkált… Egyszerűen történelmi és vallási képtelenség, de ez igazából a zene értékből mit sem von le, még a horda idétlen neve és lógója se!
Így tehát aki vevő a szimfonikus black metálra, egy nagy adag okkult oltárral megtámogatva, a rég múlt meséit előásva, az egy igazán remek és izgalmas koronggal gazdagodhat, amely külsőségeiben és hangzásában is korrekt, ahogy a műsoridő is közel 50 perc… viszont a származásuk nem ad semmi kuriózum ízt a dolognak, csak paradoxon, de semmi több. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy milyen hatásokat és atmoszférát teremtenek meg, ha az epikus részekben anyanyelven énekelnek, vagy netán izraeli népidolgok is bele-bele kapcsolódnak a nagy egészbe… a mese, pedig itt ér véget, szemeid lassan lecsukódnak, s a világ forogni kezd, egyre mélyebbre és mélyebbre jutsz, mezőket látsz és lenyugvó napot, amit a Hold követ, a fák ágai megrezzenek, és gomolygó kőd ereszkedik a lassan tájra…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.