Az amcsi Magrudergrind az egyik legfelkapottabb név manapság a tengerentúli grindcore színtéren. Hosszú évek (pontosabban 2002) óta kitartóan alapoznak, emellett egyre jobb dalokat is írnak, így nem csoda, hogy mind többek figyelmét keltették fel. Szerepeltek az elég nagy promóciót kapott Relapse kiadós This Comp Kills Fascist válogatáson, de igazi underground bandához méltón, lassan egy tonnányi anyag van már a hátuk mögött; demókon, gyűjteményes anyagokon, 7”-ek, splitek garmadáján át (Shitstorm, Sylvester Staline, Godstomper, Sanitys Dawn, stb.) tolták arcunkba vad, kaotikus, kapkodós dühkitöréseiket, melyhez Avi Kulawy elmaradhatatlan visítása szolgált közvetítő közegként.
Ez a második album a Willowtip gondozásában jött ki, s továbbfejlesztett formában követi a Rehashed címre keresztelt első nagylemezükön hallottakat – ismerős megoldások, témák ugyan kiszúrhatók, a debütről konkrét ötletek is át lettek emelve, a fejlődés mégis egyértelmű, főleg a korai kaotikus cuccaikhoz képest. A zenéjük legnagyobb részét az arcbamászó, feszes grindcore témák uralják; a gyorsaság, a dinamika kapcsán a Rotten Sound egész hamar beugorhat sokaknál, de a hangszerek penge megszólalásában is visszaköszön a finnek hatása. A gitárok nagyon erőteljesen harsognak, sikerült egy továbbra is nyers, de a régebbi anyagaik soundjához képest tisztább, láncfűrész megszólalást összekalapálniuk. Emellett a felhasznált ötletek terén is tapasztalható előrelépés. A gitártémákban megmaradt az a lehelletnyi mocskos thrash íz, illetve az olyan hardcore / punk zenekaroktól importált zsigeri dinamika, mint a Capitalist Casualties, a Hellnation vagy az ACxDC, is sokkal emlékezetesebb és ütősebb formában köszön vissza ezúttal, az éles tempó- és témaváltások pedig folyamatosan tornásszák az energiaszintet egyre feljebb. A számok ismét csak az egy perc környéki álomhatáron mozognak, de több fifikás pörgetést, emlékezetes váltást, megoldást pumpáltak beléjük, a végeredmény pedig majdhogynem elsöprő. A legjobb pillanatok közé tartozik a lassú riffelésből és az azt kísérő monológból kibontakozó, félelmetesen intenzív The Protocols of Anti-Sound; ahol szinte látod magad előtt Avi vérben forgó szemeit, s érzed az arcodba fröccsenő nyálfelhőt, a Human 2.0 korszakos Nasumot is eszembe juttató Abuse of Philanthropic Self Gain és Heretics kettőse, a belőlem Phobia-t kiváltó (érted, szar szóvicc) Fools Of Contradiction; de nem túlzás azt állítani, hogy tényleg minden dalban van valami kis plusz. A lemez elején többnyire a gyorsaság dominál, olyan érzést keltve, mintha egy ácskapocs tüskéjét ékelnék – a koponyát természetesen átszakítva – az agyadba, melynek másik végén egy gyorsuló, majd teljes sebességre kapcsoló tehervagon található; míg a Bridge Burnertől kezdve elő- előbukkannak lassabb riffelések is az olyan kaotikus darálások közt, mint pl. a Lyrical Ammunition For Scene Warfare. Több helyütt filmekből kivágott részletek, narrációk színesítik az anyagot (pl. az Éjféli Expresszből a „you are a bad machine” idézet), a lemez vége felé valami rap-szerű ökörködés is felbukkan; a rövidke Rise And Fall Of Empires Past meg egyfajta morbid Beastie Boys paródiának is elmenne; eredetiség ide, vagy oda, ötleteknek tehát nem voltak híján.
Agresszív, ütős, változatos, energikus és emellett hallgattatja is magát – az átlagból messze kirívó minőségű anyag, a hasonszőrű zenékkel szimpatizálók számára akad egy biztos tippem, mivel borítsák ki a szomszédokat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.