A Dispassion alapjait 2008 májusában rakta le Mosonyi Zoltán dobos és Gulyás László énekes / gitáros Miskolcon. Célkitűzéseik közt egy komolyabb death metal / deathcore banda képe lebegett, s ennek megvalósításához rövid időn belül sikerült is társakat találniuk. A jelenlegi felállás július közepére állt össze; először Hegedűs Dániel énekes, majd Urszin László basszusgitáros, legvégül pedig Lerch Péter gitáros csatlakozásával. Mindössze fél éves bandáról van szó, de fel tudnak mutatni egy bronzérmes helyezést az Éter fesztivál tehetségkutatóján, s szerzői kiadásban meg is jelent a bemutatkozásra szánt négyszámos demo felvételük, amiről épp most olvasol.
A megszólalás demóhoz képest egészen izmos (megjegyzem, szimpatikus hozzáállást takar rendes, hagyományos demót készíteni, főleg manapság, mikor a legtöbben rögtön kislemezként jegyzik az első kezdetleges próbálkozásaikat), minden hangszer rendesen hallható, a zene sincs összecsapva, s a Cd korongot fedő rajz is pofás (borító nincs, de ez nyilván a szerzői kiadás miatt alakult így). Az egyelőre még nem teljesen kiforrott irányvonalon érződik egy minimális régebbi Cannibal Corpse íz, de inkább deathcore-os a zenei összhatás; ha feltétlenül meg kellene említenem pár bandát, akkor a Suicide Silence – Whitechapel tengely tömény aprítása hasonlítható hozzájuk egy sokkal kevésbé technikás / összetett kivitelben, az elképzelések legalábbis hasonlók. A Decaying Begins nyitja az ideális hosszúságú (12 perc) felvételt. A húsos, kalapálós, de nem szélsebes darálást egy göteborgi harmónia színesíti, a vissza-visszatérő mélyre hangolt, pár hangból álló furkósbot-szerű döngölés pedig a Sepultura Chaos AD lemezéről lehet ismerős. A demón végig váltott ének hallható, az egyik vokalista egy régi Chris Barnes-t idéző, gyomorból érkező hörgést, míg a másik a hányós sikolyokat hozza – itt még rendben van a kétféle stílus, de a továbblépéshez érdemes lesz dolgozni a hangszínen, az artikuláción és magán a variálásukon. A Ready To Die ezen a véráztatta-döngölős vonalon halad tovább, a kalapálós alapokra lendületes riffek érkeznek, de a gitártémák nincsenek annyira széttechnikázva, s a számuk is kevesebb, mint sok kortárs csapatnál; a Dispassion esetében inkább a dinamika, és az élőben hatásos megoldások a dominánsak, utóbbiakból e dalban is akad. A Pulls Me Apart a legrövidebb dal, s valamivel szürkébb társainál, de nem zavaróan, az Alone I Scream pedig a társaihoz viszonyítva a leggyorsabb darab. A sebes tempó egyáltalán nem áll nekik rosszul, itt a jó példa rá, én ezt a dalt érezném a legerősebbnek, csak sajnos a deathcore legkellemetlenebb sajátosságai is itt ütköznek ki legjobban. Konkrétan az egysoros refrén (a számcímet ismételgetik) alatti döngölős breakdown az, ami igencsak ismerős / elkoptatott lesz azoknak, akik hallottak már néhány hasonló stílusú lemezt, és kicsit monotonná is válik sokadik hallgatásra, ill. a magasabb énekhangon is lehetne még dolgozni.
A jövőben lehet még gyorsítani a tempót, a riffeket is fokozni, több és kidolgozottabb témaváltással izgalmasabbá tenni a zenét, illetve, amire még érdemes lesz figyelni, hogy ugyan itt a demón jók az arányok, de egy esetleges hosszabb anyagnál érdemes agyalni rajt, hogy fennmaradjon az egyszerűbb, hatásosabb és a darálós témák egyensúlya, amivel az unalmat tudják majd elkerülni. Bemutatkozásnak viszont megfelelő anyag, jól bánnak a hangszereikkel és a tehetség is megvan.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.