A stuttgarti Crisis Never Ends-et egy ideje már ismerem, anno a második nagylemezük megjelenése előtt még interjút is készítettem velük a Nuskull számára-égisze alatt, amire a 2003-as The Human Encounter with Death & Desire miatt vállalkoztam, ami egy hihetetlenül sokszínű HC anyag volt, rengeteg féle megoldással és kerekperec kijelenthető hogy megelőztél vele a korukat (azóta is keresem eredetiben!!!)… Aztán a 2005-ös A Heartbeat Away már sokkal kevésbé tartalmazott meglepetéseket és a már unalomba merülő metalcore elemek kerekedtek felül, így tehát mikor megjött a promó pack és megláttam az új Crisis Never Ends korongot, két gondolat kergetőzött bennem; vagy visszatértek a gyökereikhez és tovább fejlesztették azokat vagy tovább haladtak a már igencsak divat orientált és szánalmassá lett ingoványos metalcore csapáson. Sajnos, ahogy elhallgatom az új lemezt (melynek hangzása izmos, a külsőségek pedig jól kivitelezettek) azt kell hogy mondjam, utóbbi lett a Kill or Cure jelen sorsa. Amúgy a német csapat 1997-ben alakult és három nagylemezen kívül egy demót, egy EP-t és a szintén német kissé punkosan értelmezett HC-metál Final Prayer-rel közös splitet tudnak felmutatni.
Az új lemez közel 50 perce szinte semmit se tartalmaz abból, ami a kezdetekben jellemző volt a zenéjükre, bár akadnak egész thrash-es kiállások, és a szólók valóban nagyon eltaláltak, ez bizony alapvetően kb. olyan lapos metalcore, mint amennyire tudnak zenélni a némethoni srácok. A szövegkoncepció mit sem változott, a kórusok és a vokál is az, ami volt (megjegyzem a kezdetekben bizonyos Martin Frey volt a frontember, akinek azért kissé erőteljesebb orgánuma volt, mint a tipikus metalcore torkú Heiko Blocher-nek), tehát maradt az antifasizmus, globalizáció és korrupcióról szóló szem fel nyitogató textusok hada. A kezdő Last Kiss Goodby kissé Justice és Master időket idéző Metallica szerűen indít, ekkor még gondoltam, valamiféle gyökerekhez való visszatérést kapunk – s megjegyzem a legerősebb dalokat már itt az elején el is lövik… Természetesen nem zárható ki a HC jelenléte, ahogy némileg power-es és thrash-es betétek is színesítik a kétes című új korongot, de a múltjukat tekintve szánalmas faszverés ez kérem szépen (főleg a címadó dal – KILL refrénjeivel s alatta hömpölygő melodikus death metál fénymásolataival), méghozzá olyan, aminek a végén még a magömlés is csak kiégett örömöket csillogtat meg…
Gyakran leírom, de most sem tudok mást tenni, van egy olyan csapat, aminek a neve Maroon, még párszor megismétlem; Maroon, Maroon, Maroon, oké… ennyi elég is lesz belőle (csak hogy pár fiatalka mosh-oló sztár valamennyire megjegyezze ezt a nevet, mert hát-hogy-szóval; illene), hiszen ha változatos metalcore-ról van szó, akkor ők viszik a prémet, és ez rengeteg csapatra áll. Nagyon sajnálom, hogy éppen a Crisis Never Ends-re is, pedig az ő kezdeteik több mint fényesek voltak, ez az új lemez egyértelmű hanyatlás és tömény szánalom halmaz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.