A saarbrückeni Cheeno vicces és gyermeteg borítójával és stílusával (miszerint alternatív-rock/ metál) kissé meglepett, főleg ha hozzá vesszük, hogy a frontember személye a gyengébbik nemből kerül ki (Jennie). Vessünk egy pillantást a számcímekre! Szép mi? Avagy semmi jóra nem számítottam, de tényleg! Ennek ellenére mit is hallhatunk itt?
A Cheeno zenéje amolyan mindent bele hibrid, kapunk lírai dolgokat, mint pl. a You, ipari hatástoktól lüktető kissé Senser fényeiben teccelgő rövidke szeleteket (Bo-toxx mind Society, mp3, Into a new State és a Dragonfly Rise). Ezeket leszámítva, pedig olyan hatások mérhetőek fel, amik a numetáltól egészen a Crisis és Walls of jericho féle ordítós-hörgős dolgokig hatnak, a dalok kellően pop-osak, ám azért megvan néhol az igencsak izmos élük, így tehát olyan csapatokat tudom megemlíteni, mint a Guano Apes (hozzájuk hasonlít talán leginkább a Cheeno), aztán Perfect Circle, Deftones, System Of A Down, Skunk Anansie és az Evanescence. Könnyedén megemészthető anyag, de amilyen sokrétű, mégis csak marad a hallgatóban valamiféle ismeretlenség, amely a következő nekifutásra is az marad. Ez a halmaz pedig abból ered, hogy hibridségük profi keveredéssel van a mélyebb tónusú és felszínes műfajok között, amelyből a végeredmény közérthetősége ellenére mégis csak súlyos dolgokat hoz ki. A metál szó használata csak valóban kevés helyen érvényesül teljességében, ám egyetlen rock zene se építkezik ennyire sokrétűen és tol maga előtt hullámokat és völgyeket, amelyeken egyszer csak megindul lefelé, hogy leérkezve újabb kapaszkodóba kezdvén megint csak meglepjen valamivel… Nem az én műfajom ez a zene, de ahogy anno a Nex lemezi kapcsán is, most is azért némileg betalált. Nagyon mást várna az ember, és ennek ellenére súlyos samplereket kap, csellót és zongorát, pop-os pattogást, szép szólókat és az idióta számcímek ellenére egy kerek történetet, ami Julie Keene érdekes rajzaival is illusztrál a borítóban. 
A korong durván jól szól, talán éppen ezért is van meg az a féle lüktetése, hogy ahol kemény, ott tényleg szánt, míg ahol lágy és pihe-puha ott sterilen dédelget el… Jennie hangja amúgy kellemes bár én nem bántam volna, ha több súlyos témát mutat meg az orgánuma. Ha nagyon el akarnám egyszerűsíteni, akkor azt írnám, az Cheeno zenéje nem más, mint a Guano Apes sokrétűbb reinkarnációja, itt sokkal durvább szaggatásokat és riffeket kapunk, jobb beindulásokat és szebb le és kitisztulásokat, van benne egy nagy adag ipari jelleg és a gothic se olyan szegmens, ami sehol sem üti fel fejét ezen a változatos 71 percen. Bizony, ilyen hosszú, mégse lehet nagyon észrevenni, egyik dal a másikat követi és az ezerarcú bánat és öröm kergetőzve az őszbe fordult fák alatti aprócska játszótéren determinálják a dallamokat, melyek néhol klasszikus zenei jelleget öltenek, de a népi motívum is itt-ott megtalálható, erre a legjobb pl. talán a Buddhistic hand. A zenészek a helyükön vannak, bár azt hiszem élőbe ez ennyire nem előadható (ahogy a Senser koncertjei is szánalmasak voltak, a korongjaik meg színes kavalkádok és remekművek). Mégis ha már a stúdió lemezeknél és produkcióknál tartunk a Linkin Park, vagy az utolsó borzalmas KoRn sokkal inkább producer függő – mint zene (mellesleg a két megemlített név se zárható ki a The Next Step Will Be The Hardest termékmintáiból!).
Így a végére mit is mondatnék el? Azt hogy jó?
– Igen, az.
– Nagyon?
– Hát, elmegy, több mint háttérzene.
– Remekmű?
– Korántsem!
– Akkor mi?
Egy ezerarcú hibrid, női frontemberrel megtoldva, rengeteg ötletet kibombázva, s valójában semmi, de semmi igazán újat létrehozva (bár debütnek igencsak nem rossz), ennek ellenére élvezetes és értékes kis produkció, amit szívesen felrakhat a hallgató, ha olyan semmilyen kedve van, ez majd vagy vidámmá, vagy szomorúvá teszi, mellékhatások jelentkezése garantált!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.