Túl sok bevezető információt nem tudok megosztani az olasz Hexentombról, lévén, hogy eddig nem sokat hallottam róluk, de azért következzen egy rövid összefoglaló: a projekt 2004 közepén startolt, a két ötletgazda pedig: CaronDimonio (basszusgitár, programozás) és HellHound (ének) voltak, a gitáros Ogre csak 2006-ban csatlakozott hozzájuk, de a felállás az ő beszállása óta stabil. A Far Beyond az első nagylemezük, mely saját kiadásban jelent meg, egyéb anyagaikról nem találtam semminemű információt, így ez ügyben bővebbet megosztani nem tudok az érdeklődőkkel. A banda célja a black metal műfaj egy új látószögből való megközelítése volt, melyben az élet és az elmúlás bizarr kérdéskörét boncolgatják, hatásként pedig a Marduk, Emperor, 1349, Opeth, Satyricon stb. nevek mellett Poe, Lovecraft, Dante Alighieri, Nietzsche és Milton munkáit jegyzik, hogy az alkoholról és egyéb tudatmódosító szerekről meg ne feledkezzek.
Dobgépes black metalt rejt a horrorisztikus bevezetővel indító Far Beyond lemez; a csikorgó zajokból, karcoló magas hangokból és halk csilingelésből építkező Incipit után pedig mérges darázsrajként tör ránk az első rendes szám, az I Come To Join This Dark Side kezdő gitártémája. A nordikus riffet egysíkú programozott dobok kísérik, s – akárcsak a többi számban –, viszonylag sok törés, téma- és tempóváltás, valamint helyenként minimális billentyűs aláfestés próbálja színesíteni az alapvetően fekete tónust. Az élettelen, rideg és steril hangulatot (talán a déli vérmérsékletből fakadó) feelinges, heavy-s szólók próbálják ellensúlyozni, de a számok javarészt középszerű riffekből, lapos gitártémákból építkeznek, melyek nemcsak hogy nem állnak össze dalokká, de néhol eléggé amatőrek és közhelyesek, hallani, hogy nem engedték át őket egy alaposabb szűrésen. A zenei irányvonal (és a hangzás is) erősen köthető a Limbonic Arthoz annak monumentalitása és ötletessége nélkül, de időnként tesznek kitérőket a Marduk, 1349-féle kaotikába hajló darálások irányába is. A megteremteni kívánt kozmikus hangulatnak, a temetkezés földöntúli, ősi misztikumának, s az elmúlás költőiségének a zenében mondanom se kell, sajnos nyoma sincs, és ennek megteremtéséért Hellhound teátrális, helyenként erőltetett károgása, kacarászása sem tesz különösebb erőfeszítéseket. A programozott dobokat több helyütt is tisztán észre lehet venni, pl. The Man Of Stone, de a My Silent Tomb egyes részeit sem tudná hús-vér ütős eljátszani, ám ez sajnos nem jelenti azt, hogy ettől legalább elsöprően brutális lenne a Hexentomb zenéje, ha már az atmoszféra oldalán akadnak hiányosságok. Mint említettem, egy új szögből, új látásmóddal kívánják megközelíteni a műfajt, de mint minden kezdő brigád esetében, úgy természetesen itt sem kell hinni a nagy szavaknak, nincs semmi újítás (ez amúgy is problematikus kérdéskör), a The Man Of Stone (ráadásul esős, szélfúvós intrót követő) akusztikus témázása, vagy a kaotikusnak szánt Bloodcloackedba csempészett dallamok nem számítanak annak.
A Hexentomb esetében nem az elképzelésekkel, hanem főként a megvalósítással van a gond; nem elég beszélni a koncepcióról, törekedni kell arra, hogy az meg is valósuljon, mert egyelőre túl sok a közhely, a lapos, ezerszer hallott megoldás, az esetlen dallamok. Jobban kidolgozott riffek, határozottabb ének és legfőképp egy-egy jobb, érdekesebb momentum kell a szerzeményekbe, ami köré már lehet építeni a külsőségeket és a nagy szavakat, valamint a töréseknek legyen azért követhető vonalvezetése, ha nem akarjuk, hogy szétessenek a dalok. Ez a temetési koncepció egyelőre csak azok érdeklődésére tarthat számot, akik mindent gyűjtenek, aminek köze van a black metalhoz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.