Tudom, tudom! A Wildhoney, meg a Deeper Kind Of Slumber… Szerintem ezt a sírámot ennyivel zárjuk is le, elkerülendő a marha közhelyes és fárasztó nyavalygást a Tiamattal kapcsolatban. Nincs Wildhoney II, se Deeper II. Kész. Viszont az Amanethes a Skeleton Skeletronnal megnyitott éra legérdekesebb és legüdítőbb pillanata, és a csapat által is megvallottan egy érdekes furcsa saját crossover produktum. Mindazonáltal, meglehetősen vegyes érzelmek kerülgetnek, mióta mélyen beleástam magam és kiismertem az anyagot. Minél beljebb rágtam magam, mint egy szenvtelen, kutakodó mikroszkóp, áthaladva bőrön, zsírszöveten és izmokon, egészen a csontig hatolva újabb és újabb értelmezések, párhuzamok és válaszoknak tűnő kérdések bukkantak elő. Furcsa, ezer éve nem hallott és elveszettnek hitt érzések, energiák és hangulatok, egészen az Astral Sleepig visszanyúló hatások keverdnek a Deeper Kind megannyi megnevezhetetlen színével, elektronikusan előállított léleklevitációjával. Nyakon öntve egy nehéz bársonyhoz hasonlatos, néhol kicsit hatásvadász gótikus masszával.
A nyitó Temple of the Crescent Moon az ismerős menetelős, női háttérvokálos, tipikus Tiamat érzéssel, még erősen altatja a promoszöveg okozta esetleges gyanakvást, hogy aztán az Equinox of the Gods, Astral Sleep-et idéző reszelős gitárkezdésével és torzított, effektezett blastbeat tempókkal azonnal kitágítsa a szűkülő pupillákat. Itt bizony történik valami! Évek óta nem hallott energiák szabadulnak fel ismét. A továbbra is negédes, mély énekhang és pofonegyszerű gitárszaggatásokból, fülberagadó refrénekből felépített gótikus himnuszok mellett végre újra érezni Edlund témáiban az elkeseredést, dühöt, agressziót és tüzet is! Szerencsére a korai anyagok lendületét és szellemiségét nem csak egy szám erejéig idézik meg a srácok, így a kétlábgépes tempók és a torzított, néhol már hörgő/károgó énektémák időnként pofon csapják a merengő, mézédes pillanatokban elsüllyedni készülő hallgatót. Ami viszont teljesen derült égből csapott fülön, azok a több tételben is felbukkanó Deeper Kind anyag egyedi, azonnal felismerhető samplertémái voltak (pl.: az Until The Hellhounds Sleep Again, vagy a Lucien végén, de a Circles záró motívuma is ismerős). A nosztalgia okozta széles mosoly után, azonban a megjelenésük egyre inkább véleményes számomra. Igazából, amellett, hogy nem szükségszerűen részei az adott számnak, még csak nem is utánérzések, hanem konkrét, egy az egyben átemelések a Deeper anyagról. Bár ez nyílvánvalóan az egyedi, megtervezett és felépített koncepció része.
A két, ős- és kevésbé ősanyag érdekes pillanatainak felbukkanása, és a már megannyiszor felhozott, azonban sok újdonsággal nem szolgáló újkori vonal mellett további érdekes zenei párhuzamokra is felkaphatja a figyelmesebb hallgató a fülét. Ilyen, például már a címében is erősen The Doors hatást magánviselő Summertime is Gone, vagy a Type O Negative életérzést egy az egyben hozó Misantropolis. Érdemes megemlíteni a Pink Floyd hatását is, ami legerősebben a Meliae-ben teljesedik ki. Ezt a számot akár maga Roger Waters is énekelhette volna a The Wall-on. Kiemelkedő pillanat.
Most akkor milyen is a végeredmény? Meglepő, ismerős, szerethető és egy kicsit inhomogén. Pontosan olyan, mint egy kultikus éra mai megidézése, telis-tele kitekintésekkel, amikre képtelenség nem felkapni a fejünket és nem összekacsintani Johan Edlundal. Igen, még emlékszem, most is haldoklik a föld, miközben a szendergés egy mélyebb fázisában még álmodok rólad, és Tiamat templomában, meggyónunk a tízezer csápnál is erősebben szorító szomjas kígyónak!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.