Nézzük a száraz tényeket: a Derrick Green korszak ötödik nagylemeze, az A-Lex elődjéhez, a Dante Isteni Színjátékát feldolgozó Dante XXI-hoz hasonlóan ismét egy konceptlemez, mely Anthony Burgess brit író kultikus művére, (az) A Clockwork Orange-re (magyarul: Mechanikus Narancs ill. Gépnarancs) épül, melynek filmváltozatát Stanley Kubrick jegyezte. Terjedelmét (55 perc), s a Cd-re pakolt 18 tételt tekintve még elődjénél is nagyszabásúbb vállalkozásba fogtak Andreas Kisserék, ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy ez az a Sepultura lemez, melyen már egyetlen Cavalera-testvér sem szerepel, az Igor helyére került új dobos egy kevésbé ismert arc, Jean Dolabella, valamint hosszú idő után végre nem egy felháborítóan igénytelen borítóban pompázik a Cd.
A lemezt az A-Lex I, II, III és IV tételek osztják fel négy részre, ezen átkötők közül az első három hasonlóan épül fel: hideg ipari zörejekből bontakoznak ki ének nélküli, súlyos riffeléssé, míg az A-Lex IV-ből teljesen hiányoznak a torzított gitárok – többé-kevésbé önállóan is megállnak a lábukon. A „rendes” dalokon végigtekintve hallható, hogy az irodalmi alapanyag szürrealitásának, erőszakosságának, horderejének megfelelően az A-Lexen is érezhető a törekvés egy komorabb, hidegebb, brutálisabb műre. Az első blokkban sorakoznak az egyértelmű, hatásosabb számok: a Moloko Mesto egy alig kétperces thrash / hardcore darab ipari zajokkal és a régi idők felé visszakacsintgató tekerős szólóval. A Filthy Rot hozza a törzsi dobolást és egy gépies groove-ot, a refrénje pedig egy fura törzsi kórus-szerűség, a We”ve Lost You kiábrándultsága után pedig a hardcore-osabb What I Do pörget fel ismét. Erőteljes, s főkképp nem túlnyújtott dalok, van bennük némi Chaos A.D.-rájátszás, nem olyan nyögvenyelősek, szenvedősek, mint amiket az Against – Nation – Roorback hármas idején írtak, egyfajta természetességgel sorjáznak előre, ami előnyükre válik. Jean Dolabella lüktető játéka passzol hozzájuk, bár valószínűleg sokszor megkapja majd, hogy nem üt olyan húzósan, feszesen, mint Igor, de ez elkerülhetetlen. Az utóbbi tíz év a Sepultura számára úgyis a küzdelemről szólt az elfogadtatásukért, hozzá vannak szokva.
Az album közepétől aztán érkeznek a nehezebben megfogható, komorabb, kísérletezős darabok; vadabb, thrash-esebb pillanatok (The Treatment, Forceful Behavior és a Kornos kezdőriffel bíró Conform) közé ékelve; a Metamorphosis és a Sadistic Values nyomasztó, elborult dalok, sok sampler-betéttel, narrációval, beteg akkordokkal, itt Derrick énekdallamokat is hoz az eddig megszokott üvöltései mellett. Itt egy pillanatra kitérnék a nagydarab fekete énekesre; az ő hangja számomra sosem volt igazán karakteres, mindig hiányoltam belőle a láncokat letépő őserőt, ami valamit megidézhetne a régi Sepultura mágiájából – bár az Againsttel kezdődött mélyrepülés nem pusztán az ő számlájára írható. Az A-Lex III-tól kezdve ugyanígy az erő hiánya tűnhet fel, ám nemcsak az énekben: az a húzás, kölcsönhatás, ami megvolt az elején, az 55 perc vége felé észrevétlenül elpárolog. Bár a Strike-ban még hallhatunk pár érdekesebb témát, s ott van Beethoven 9.-ik szimfóniája is (Ludwig Van – ugye az átnevelés egyik eszközeként bömböltetik a műben), mégis egyre kevésbé érdekfeszítő az anyag.
Ahogy végigveszem az utóbbi Sepu lemezeket, ez az új tűnik az eddigi legerősebbnek közülük, de így sincs a legfontosabb anyagaik közelében; s vannak hibái: a 18 dal egész egyszerűen túl sok, főleg a végén becsúsznak az óhatatlanul felbukkanó töltelékek, kevésbé ütős ötletek, amik lelombozó hatással bírnak, így hiába van ott a utolsóként a direktebb Paradox, inkább félreteszem a lemezt, minthogy újra lepörgessem. A Beneath The Remains / Arise albumokat kár is felhozni, azt a világot réges-rég maguk mögött hagyták, de ez még nem szól az A-Lex javára.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.