Tizenegyedik sorlemezéhez érkezett a világ legismertebb death metal bandája, a Cannibal Corpse. Tizenegyedszer mondhatnánk el, hogy megalakulásukkor nem sokan fogadtak volna arra, hogy idáig eljut a buffaloi horda, ám úgy tűnik Corpsegrinderék megállíthatatlanok; röpke három évvel a nagyon erős Kill után újra itt vannak a Billboard listát ostromló Evisceration Plague tucatnyi, nem kevésbé masszív dalával, s mire ez az írás megjelenik, már a magyarországi koncerten is túlestek.
Ha igazán őszinte akarok lenni, a Kill előtti két albumuk kevésbé fogott meg; bár egyikkel sem volt különösebb probléma, de sem a Gore Obsessed, sem a The Wretched Spawn nem időzött hosszan a lejátszómban, utoljára a hangulatosabb Gallery Of Suicide (rajt a kiváló instrumentális From Skin To Liquiddel és a vérfagyasztó címadóval), s a töményebb Bloodthirst pörgött nálam igazán sokat. A Wretched Spawn után kilépett a bandából Jack „nem akarok többet death metalt játszani” Owen, aki a rockos Adrift projekt vártnál kisebb visszhangja után gyorsan átigazolt a Deicide-ba, s helyét attól kezdve az a Rob Barrett tölti be, aki ’93 és ’97 között egyszer már tag volt náluk, valamint a Malevolent Creationből, s annak tulajdonképpeni side-projektjeként kezelendő Hateplowból lehet ismerős.
A Kill tehát bivalyerős lemez volt, hozzá viszonyítva az új kevésbé brutális és komplex. A csak rájuk jellemző stílusban fogant számok most valamivel direktebbek, kevesebb a szóló és a morbid, hangulatos téma, de az erő ugyanúgy megtalálható bennük, mint eddig – csak most annyira nem releváns azon állításuk, hogy minden lemezzel feljebb és feljebb tornásszák a brutalitás szintjét. Kevés a Cd-n a gyors dal (Carnivorous Swarm, Unnatural pl.), inkább az úthenger (A Cauldron of Hate), vagy a sebesebb középtempó dominál, ebből a szempontból inkább a Gore Obsessedhez hasonlíthatnám; de a Pat O’Brien, Rob Barrett gitárduó újfent összehozott egy rakás riff-monolitot és slágeres aprítást. Ami külön örvendetes, hogy a Kill hozzájuk méltatlan borítójához képest az Evisceration Plague frontképe valamivel jobban sikerült. Bár az albumos még mindig nem az igazi, az előzetes példányé a kefehajú görnyedt zombival már jobban illik hozzájuk, mint a 2006-os lemez halovány vérvörös-fekete kompozíciója. A Cannibal Corpse ugyanis régen egy markáns és tényleg sokkoló képi világgal rendelkező, az alapján messziről felismerhető banda volt, akihez ezek a semmitmondó ábrák (a cenzúrázott Wretched Spawn és a Centuries of Torment DVD borító is siralmas volt) egyszerűen méltatlanok. Gondolom, már nagyon unalmas az állandó szarakodás a cenzúrával, de ez igazából nem lehet mentség.
Nézzük a zenei oldalt: a Priests Of Sodom ideális nyitónóta, rövid, tömör és sodró, jellegzetes Cannibal Corpse, de az utána érkező Scalding Hail jobban tetszik. Ez egy olyan típusú dal, ahol a sűrű, reszelős riffhegyek Mazurkiewicz sziklaszilárd dobolására építve tényleg kivasalják az embert, s a hangyányit lassabban dübörgő, több váltást és tekergőző riffeket felsorakoztató To Decompose is zsigeren talált. Az első két Monstrosity és a Paths of Possession kapcsán ismert, sokat kritizált George Fisher – akiről lassan a legfiatalabb kezdő metalos is tudja, hány napig bírja a turnékon fürdés nélkül – most sem bújt ki a bőréből, hozza a rá jellemző hörgéseket és sikolyokat, Mazurkiewicz meg Mazurkiewicz, neki ez a stílusa, amit szokás (jogosan) monotonnak bélyegezni, de dobolása a hangzásuknak fontos alapja. O’Brien és Barrett hol egy-egy málhás, egyszerűbb témával színezve (amitől sosem ódzkodtak), hol szépen megcsavargatva (Beheading and Burning) építgeti a feszes és precíz riff-monolitokat, Webster pedig az ismert magas színvonalon bűvészkedik basszusgitárján. A hangzás a Killéhez hasonlóan tömény és súlyos, és a számok hossza sincs túlnyújtva – ami előnyükre válik, mivel egy-két helyen önismétlőnek tűnnek -; az egyik legjobb Scalding Hail például két perc sincs. Az új lemez tehát nem a legbrutálisabb (vagy a legjobb), amit tőlük hallhattunk, a Vile, vagy a Bloodthirst gyorsabb is volt, de a dalok terén nem érheti panasz, a Shatter Their Bones a csonttörő riffjeivel és szólójával, a címadó pedig a leolvadós nyitótémáival gyarapítja az erős pillanatok táborát – utóbbi kapcsán megjegyzem, lehetett volna kicsit több hasonlóan morbid, perverz téma, és akkor a pontszámom is magasabb lenne.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.