Hittétek volna, hogy kompromisszummentes igazi pusztító északi black metalban lehet még izgalmasat, frisset és meghökkentőt alkotni? Én már nem nagyon bíztam ilyesfajta vágyaimban, aminek a realitása kezdett közeledni egy „ha beütne a lotto ötös” c. történethez. És lőn! Beütött a lotto ötös. Na jó, inkább csak a zseniális black album. Azért a lotto ötösömet nem fogom publikálni! (hehe) Na szóval minden negatív előítéletem ellenére csak azért is begyűjtöttem a Funeral Mist friss és ropogós második nagylemezét. Milyen név már ugye? Ezekkel a Funeralokkal, meg Mistekkel tele van a padlás. Aztán ott volt még a másik, jó pár önjelölt zajtermelő által nullára degradált értékű tény, hogy a banda jelenleg összesen egy tagot számlál. Aha. Egytagú black banda, ami még Mist is és ráadásul Funerálosan Mistes. Mindegy, megfüleljük, maximum rövid úton megy a kukába. Hát kérem, nem hogy nem kuka az anyag, hanem hosszú évek ota, konkrétan a Nemesis Divina óta az egyik legizgalmasabb fekete fém, ami a kezembe került.
Kezdődik ott a dolog, hogy a rövidebb bugyborékoló, mára klasszikus húzásnak tűnő tévémontázsok, harangkongás és stúdiós zajkeltések egyvelege után olyan vehemenciával szabadul el a pokol, mint ha tíz forgószél érkezett volna meg a ház összes ablakán át. A kétségtelenül hatásos kezdés, a vokál és a csikorgó minőségi jégriffek a fentebb említett alapmű, Nemesis Divina intenzitását és fagyos hangulatát varázsolják elő, ami aztán időről időre, főként a szélvészgyors részeknél permanensen felüti a fejét. De persze aki hirtelen a Dark Funeralra, vagy a Mardukra tippel, az sem áll távol a megoldástól, mint ahogy a vonszolós tételeknél a Shining neve sem egyszerűen falra hányt borsó. A nyitótétel még inkább csak olyan a miheztartás végett arcon csapó mivolta után a White Stone már megmutatja az anyag foga fehérjét és erejét-velejét adó kompozíciós bravúrokat. A lassan menetelő, vonszolós idegborzoló tétel a marcona és mizantróp riffekkel, elnyűtt, suicid vokálokkal méltóságteljesen építkezik és folyik át az ismét jeges vihart idéző Jesus Saves!-be. Az igazán életrevaló kompozíciók sava borsát a kiváló gitártémákon felül mégis csak azok a plussz adalékok jelentik, amik elvétve egy-egy csapatnál üdítő színfoltként fejtik ki hatásukat, itt viszont szerves és meghatározó részei az összképnek. Mint pl. az említett Jesus Saves! végi kicsit ambientes elszállós leállás, ami szépen leülteti a tomboló tempót és egy homogén alapot teremt az ismét pusztításba torkolló, templomi kórusokkal mélyített A New Lightnak. Vagy a lassan menetelő, grandiózusan építkező Blessed Curse közepén ügyesen elbújtatott és hatalmas plussz élményt adó rézfúvósokat is említhetném. Amitől viszont minden egyes hallgatásnál heveny lúdbörzést kapok, az a Living Templesben megbúvó, groteszk, kicsit szlávos leánykórust idéző pillanatok és a szintén hibátlan, nagyzenekari kórusokkal és komolyzenei hatásokkal megtűzdelt záró Anti-Flash Nimbus. Érdemes a záró pillanatok komolyzenei aláfestését is górcső alá venni, ami a maga kettősségével, Vivaldit idéző barokkos, csiripelő játékosságával és Dvorak komor, nagyvonalú grandiózusságával mennyire jól példázza az anyag teljes egészére jellemző groteszk kettősséget.
Szerencsére a hangzás kellően koszos, mentes minden túlpolírozottságtól és túlproduceltségtől. Igazi szélvihar, a kásásság mezsgyéjén táncoló, de azt át egyszer sem lépő autentikus hangmassza, ami megköveteli a figyelmet, belemerülést és ráhangolódást. Az említett idegen elemek is szervesen részei a zenének, nem harsognak, nem ripacskodnak, így sokadik hallgatás után is mindig fel lehet fedezni újabb, és újabb titkos kis motívumokat. Hosszú évek legváltozatosabb, egyéniséggel és egyediséggel teli hagyományőrző feketeféme a Maranatha. Nagyon ajánlott mű a stílus szerelmeseinek!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.