Az amerikai Joe Coffee Brooklyn kellős közepén alakult valamikor 2000 elején, a csapat 2004-ben tette le az első nagylemezét As Bright As the Stars We’re Under címmel, majd 2007-ben a kritikánk tárgyát, amely szerzői kiadásban látott napvilágot, amit aztán egy Warped Tour 2008-as Vans válogatás követett, majd idén az I Scream Records végül kinyomta a When the Fabric Don’t Fit the Frame-et hivatalosan is. A külsőségekért az a pop-art Dave Decat a felelős, aki a Carhartt reklámok többségét készíti Benjamin Güdel-lel, s kettőjük illusztrációinak többségével van töltve a jelen lázadó művészetének (s a Carthartt által pénzelt) keresztmetszetében; a Rugged ingyenes magazinban. A Carhartt amúgy egy amerikai munkásruha márka, ami természetesen mondanom se kell; Európában egyfajta alternatív deszkás viselet, de nem a reklámról szól itt a dolog, csak érdekesen hat, hiszen a Joe Coffee féle mocskos punk’N’roll nem éppen a skaterek szegmenseit olvasztja össze.
Myspasen azt írják, hogy „Punk / Rock / Soul”, nos ettől függetlenül a muzsika, mint már írtam az imént mocskos punk’N’roll, abból a régi időkből merítve, koszos és olajos, szerelőmunkás zene és országút lovagjainak sivatagon vágtató visszapillantóban cigarettát szipkázó muzsikája, avagy Carhartt s egy nagy filing… és hogy mi van ez mögött?
A Joe Coffee komponensei egyszerre a Ramones, vagy a bágyadtabb Sex Pistols és Misfits, a kesergő Johnny Cash és a késő The Cast, és még talán egy kis Pittbullfarm is van benne, tehát nagyon leegyszerűsítve, valamennyire olyan, mint a Calabrese, csak annál sokkal inkább rockabillisebb, lágyabb és mocskosabb. A Calabrese fogós és éles riffjei darabokra szednék a When The Fabric Don’t Fit The Frame lagymatag vergődését, még akkor is, ha a Joe Coffee alapjai sokkal mélyebb és keményebb vonalra vezethetőek vissza – ahogy a szövegek se éppen anyuka és apuka előtt szavalandóak… akadnak egész rapelgető, és funkys részek is, melyekhez hasonlót a Primus és a Melvins szokott alkalmazni tisztább pillanataikban, de semmi extra varázs. Aztán akadnak olyan percek is, melyeknél egyenesen valami stoner vaddisznó kilövése jut eszembe, ahogy lényegében Iggy Pop neve sem egy kizárható jelenség a 11 dalon átlépkedő-csapkodó 33 percből.
Mindent egybe véve a Joe Coffee új lemeze érdekes és nem átlagos zenét rejt, melyet leginkább egy koszos és dohányfüstben úszó pubban tudnék elképzelni, a padlón az olcsón mért töményektől megsárgult köpetekkel tarkítva, avagy szocreál közösség rózsaszínben…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.