A GuilThee egy 2006-ban alakult veszprémi experimentális death csapat, a Lustration pedig immáron a harmadik kiadványuk és az első nagylemezük. Az állandó kérdés, hogy a pannon talajon gomba mód növő nagylemezeknek itt van-e az idejük? Elherdálnak az életünkből 45 percet, vagy éppenséggel megajándékoznak? A válasz ez esetben részemről egy kövér ajándék képében realizálódott. Azt előrebocsátom, hogy a zene mély, úszni nem tudók ezért csak búvárrfelszerelésben közelítsék!
Amikor betettem az anyagot és elindult a második szám, a gitárok azonnal a Carcass és a Heartwork neveket hasították fel az elmémben, ami szinte végig meg is maradt, bár már itt éreztem, hogy nem egy album hallgatásába fogtam, hanem egy utazásba, ami masszívan az ismeretlenbe visz. Ám ez az ismeretlen nem az anyag maga, hanem az elme, amit a zene formál, így minden ember, aki belemerül, majd más utakra téved, más válaszokat kap, és más kérdéseket tesz majd fel. De persze az említett zenei párhuzam csak a lecsupaszított torzón jelentkezik, amin azért az inak, az izmok és a szövetek máshogy tapadtak meg, más formát, máshogy áramló energiákat vezetnek a végtagok felé. Így a végeredmény egy groteszk bál, ami egyben szépséges és riasztóan rémálomszerű, képzelgés, lebegés és föld is és súly is, és fájdalom és szépség is egyben. Az egyszerűbb ős thrash-ben gyökeredző és a svéd ősmesterek értelmezésén szárba szökkenő növény virága már egy egyedi és homogén, hybrid, saját formával és színekkel, ami messziről felismerhetővé teszi az öt zenész nevelte gyümölcsöt. A fent leírt hatásokat igazából sokszor megfoghatatlan, nagyban kísérleti vokálötletek, hangmontázsok, szintitémák és samplereffektek fűszerezik, de olyan egységbe gyúrva az alapokkal, hogy minden borulás szerves részként kapcsolódik egymásba, fordul át és születik újjá egy húzós tekerésben, vagy egy kicsit modernebb groove-osabb lüktetésben, ami ismét kapaszkodót nyújt az elsodródás érzetében. A csodálatosan színesítő női ének, (Varga Betty hangja tisztára Amaseffert idéző keleties hangulatot csempész némelyik dalba) a babilóniai teremtéstörténet, Mózes I.3.15-16 idézet, az E.A.Poe vers és a saját szövegek egy David Lynch-i groteszk és a jelentést csak sugalló, értelmezések százainak helyt adó hallható audiális és egy elképzelt vizuális világot teremtenek meg. Számot nincs nagyon értelme kiemelni, a Learn to Obey Part 1 és Part 2 tökéletesen keretbe foglalja a produkciót, ami az egymásba átfolyó tételek okán is egy szerves egységet alkot. Illetve minden egyes szám megérdemelne egy cikk méretű értelmezést és szétcincálást. Ezt tegye meg mindenki maga!
A hangzás kellően bivaly és kellően koszos is, a túlpolírozottság és túlproduceltség csapdáját okosan elkerülte, bár a húros mesterhangszerek alkotta organikus hatást kicsit megtöri a rideg programozott dob, ami még így is korrektül szól. Igazából a külsőségekbe sem nagyon tudok belekötni. Az artwork (Pataki Zoltán munkáját dicséri) tökéletesen egységben áll a belbeccsel.
Hát srácok! Köszönöm hogy Lustráltátok az agyam poros részeit, nagy élmény és sokat fog pörögni! Eddig már sok-sok anyagra hallottam és láttam rásütni a „nemzetközi színvonal” pecsétjét, de én először a GuilThee-nél érzem ezt megalapozottnak. Ez a bélyeg nem a nyugati ultra hangzás elérésénél kap valódi jelentést, hanem akkor, amikor a csapat a jó megszólalás és tálalás mellett túl tud zeneírásban, mondandóban és koncepcióban lépni a sajnos jellemző magyar korlátolt felfogáson. A GuilThee pedig e téren messze ver egy kört az utóbbi idők összes hazai anyagára!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.