.jpg)
A minap furcsa utazásra fizettem elő a kanadai Black Mountain friss, sorban második nagylemezével. Azt tudom, hogy mikor és hogyan kezdődött, de a végkimenetel, és az utolsó percek még előttem is homályba vesznek. Találkoztam egy múltbéli időutazóval, aki éppen visszafele tartott a jövőből. Megállt egy pillanatra és rámkacsintott, majd megkezdődött a lassú, mélylila álomba süppedt szellemidézés és hipnotikus lélekvándorlás. Táncra perdült a kalitkába zárt kismadár dala a szabadságról, a soha el nem érkező naivan idilli paradicsom csalfa reményével. Alice lettem csodaországban, ahol mozdulatok nélkül utazok a fehér nyúl után, miközben a falra hanyagul kiakasztott fakó képek megelevenednek, az élők pedig fénylő kristállyá dermednek, majd selymes űrporrá esnek szét egy gondolat gyengéd fuvallatától.
Ez kérem szépen maga a rockzenébe oltott melankólia, csendes lázadás, bezárkózás és széthullás, az eksztázis okozta lüktetés és lelassult, sztoikus szemlélődés. Egy furcsa, önmagából kifordult és megbízhatatlan világból való menekülés reneszánsza, vagy ha úgy tetszik, köztünk jár, és újra szedi áldozatait a ’70-es évek szabad szelleme. Nem is olyan régen írtam a kort modern és elmeháborodott köntösbe bújtató Foxy Shazamről és most itt van a Black Mountain, akik hasonló utazást tesznek időben és zenében, bár ők némileg más aspektusból szemlélve a kort, az autentikusság kétségtelenül rögösebb ősvényét választva. Az In The Future-ben egyszerre elevenedik meg a King Crimson űrrockja, a Led Zeppelin markáns, egy nemzedéket felforgató, többet pedig új utakra terelő elemi rockja, a Dead Can Dance prófétai zenevarázslata és az In The Woods… (főként a 3×7 On A Pillgrimage anyagot idézve) föld középpontjáig érő modern mélysége. Különösen ihletett formáció állt össze Brit Kolumbia földjén és hozta el újra a régmúlt mágusainak varázslatát, ami még ma is ugyan azt a káprázatot varázsolja a hallgató szeme elé, mint ahogyan tette azt a rock bölcsőjében, öntudatlanul meghatározva egy zenei ág teljes jövőjét. Bár a 72 perces lemezhossz (csak a limitált bonus verziós anyagnál) ma már maratoni méretnek számít, az olyan tételek, mint az először hipnotikusan lüktető, majd a csillagködbe felszökő, Pink Floydosan psichedelikus Bright Lights, vagy a Led Zeppelin iskolarockjára hajazó Stormy High pille könnyedséggel szövik a lemez fonalát. De persze mindenképpen említésre méltó a Tyrants kristálytiszta ösrock kezdése és csillagjárása, vagy a Wucan Masters of Reality által is tökélyre vitt és az Era Vulgarison a QOTSA által is átvett acid lebegése. Szerencsére a több mint egy órás album felépítése, a lüktető és merengő részek hullámzása végig fenntartja az érdeklődést, amibe például a friss zuhanyként üdítő, kelta népdal jegyeket magán viselő Night Walks féle szünetek is fontos szerepet játszanak. Érdemes a limitált verzió három bónuszdalát is megemlíteni, amelyekből a Bastards of Light és a Thirteen Wals egy szintetikus utazás Jim Morrison alkoholgőzös és drogokkal terhelt emlékhullámain, míg a záró Black Cat amolyan embrionális őspunk és a metamorfózison éppen áteső r’n’r között egyensúlyozó rebellis hattyúdal.
Igazából mind a tíz plusz három szám annyi felfedeznivalót, zenei utalást és utazást rejt magában, hogy az említett, felületes és nagyvonalú párhuzamok csak a megközelítést segítik, a kiismerés és a saját előképek megtalálása az utazást vállaló zenei vándor önként vállalt feladata lesz majd. Aki vevő a fent említett nagyokra, netán a Wolfmother verzióját túl profánnak, a kort meghatározó szintetikus lebegés hiánya miatt sután egyoldalúnak találja, vagy csak egyszerűen kíváncsi mi a szösz is az a psichedelikus ősrock, az keresve sem találhatna jobb alanyt az In The Future-nél.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.