Igazi vén trotty már a szakmában a finn Silentium. A gótikus metal csapat lassan betölti a tizenötödik életévét, ami ezen a vonalon már matuzsálemi kornak számit. A banda 1995-be a Funeral romjain kelt életre és rá pár évvel már érett kompozícióval, friss énekes pacsirtával vonultak stúdióba, hogy rögzítsék a debüt Infinita Plango Vulnera nagylemezt, amit igazából csak azon apropóból érdemes kiemelni, hogy ezzel a kiadvánnyal indított a legendássá érett Spikefarm kiadó. Természetesen azért az időjárás ez alatt a tizenöt év alatt megtépázta a lányénekes gótikus csapatok javarészét, ám a Silentium állja a sarat és a már ötödik nagylemezzel jelentkező banda cseppet sem tágít az alapkoncepciótól. Mondjuk az a tény, hogy majdnem annyi énekesnő fordult meg náluk, mint amennyi nagylemezük megjelent, nem biztos, hogy bíztató előjel, legalábbis a banda körüli felhajtás a kora ellenére igen csak mérsékelt. Na nézzük hát, hogy mit rejt a második dalcsokor Riina Rinkinen hangjával.
Sajnos, kritikusan azonnal egy csattanó ostorcsapást helyeznék el nyelvrokonaink hátán, ugyan is –a 122-es hangpróbánkon leírtakat ismételve- a nyitó Leave The Fallen Behind az album leggyengébb tétele. Az erősen Within Temptation-ös kezdés valójában egy löttyedt és esetleges énektémákkal teli, zeneileg duplanulla gótikus istencsapás, olyan igazi csuklógyakorlat, műanyag szintiszösszenetekkel, fröccsöntött angyalkórussal és olyan raklap egyszerűségű gitártémákkal, hogy az már arcpirongató. Sajnos a döcögős indítás a szintén tiszta Within Temptation megoldásokkal és hangulatokkal operáló álmoskás The Messengeren át a már említett pályatárs árnyékából kisettenkedő szentimentálisan andalgó A Knife In The Back-en át a már éledező, de az ingerküszöböt még csap pedzegető The Fallen Ones With You Tonight-ig szépen el is tart. Azért valljuk be, ha ennyire döcögősen és lassan jutunk el a kiteljesedéshez, akkor bizony már masszív kárpótlást vár az ember az album második felétől és minimum egy csodát, hogy ne a polc mélyén landoljon tucatgót bélyeggel az anyag. Jelentem furcsamód a csoda bekövetkezik.
Én nem tudom, hogyan sikerült ezt így összehozniuk, de a My Broken Angel igazi himnusz férfi-női énekes duettjével, szárnyaló refrénjével és dúsuló nagyzenekari hátterével, hol csendes merengéssel, hol felgyülemlő érzelmkitörésekkel egyszerűen elindít végre egy belső utazást. Mint ha egy másik lemezt kezdene el hallgatni az ember. A klisés szerkezeteket, pofonegyszerű témákat és a műanyag szintiszőnyegeket egy vastag, grandiózus, filmzenei monumentalitással megáldott, szépen építkező és dramaturgiailag megszerkesztett utazás vált fel, ahol végre Riina kisasszony is magára talál, és nagybetűs érzelmet kezd el árasztani minden egyes hangja. A The Cradle of Nameless közepi nagyzenekari fúvósok kiállása, és a tavasz első napsugarában csicsergő madarakhoz hasonlatos egymásnak válaszolgatása egyszerűen lúdbőrösen zseniális, egyedi és ötletes. Az üstdobos érzelemborzolás és a Theriont idéző belső fordulat is tökéletesen megoldott zenei húzás. Az Embrace the Stormba csendesen, törés nélkül átfolyó Storm Sight Solicitude szomorkás vallomása itt már tökéletesen helyénvaló, van mélysége és hitelessége, aminek a hammond orgona felbukkanása igazi, klasszikus hangulatot kölcsönöz. Szerencsére a záró La Fin Du Monde ismét dúsan hangszerelt, egy teljes színházi előadáshoz hasonlatosan felépített gyöngyszem. A lebegő nyitó téma azonnal, kis prológusként, egy csipetnyi szentimentalizmust lop a hallgató szívébe, aki havas erdőbe, kristálykastélyba, tündérek és manók világába kerül, ahol elvarázsolt lelkek suttognak és kelnek táncra mikor senki sem figyel, hogy megbabonázzák és örökre elcsábítsák a gyanútlan embergyermeket aki már sosem ébred fel a hosszú álomból…
Hát kérem szépen, nehéz helyzetben vagyok az ítélet meghozatalánál. A lemez első és második fele közti hangulati, érzelmi és zenei különbség szakadékként tátong, ami erős fejvakarásra késztet. Miért? Hogyan sikerült ez így? Lehet erre még maga a csapat sem tudna választ adni. Egy biztos, az utolsó öt tétel bőven megérdemli a hozsannát, míg ez első négyet én szívem szerint meg sem történtnek venném. De hát ott van…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.