Ma is tartom azt a véleményemet, hogy az Assassins: Black Meddle pt.1 nem volt olyan jó, mint ahogy az a koncepciója alapján lehetett volna, hosszú távon pedig pláne nem bizonyult igazán tartalmas hallgatnivalónak a chicagói gengszterek „nemblackmetal” lemeze. Miután a Wolves in the Throne Room új albuma szintén gyengére sikerült, már főleg nem vártam sokat az amerikai black metal színtér két legnépszerűbbé vált képviselőjétől, ennek ellenére a Doomsday Derelicts nem lett egy rossz anyag. Részben a rövidsége miatt, részben meg, hogy mindjárt a legerősebb számot tették az elejére, így az első benyomások óhatatlanul is pozitívak voltak.
Leginkább a nagykiadós kanyar előtti két utolsó kiadványuk (Eulogy IV, Instinct Decay) lehetett a Bones esetében a kiindulási alap, bár semmi különösebb extrát nem tartalmaz, a nagyon jó riffek, a gonosz atmoszféra és a hangsúlyos krákogás elviszi a hátán, még az agyonhasznált harang-effekt is illik bele. Az Assassinst eléggé fantáziátlanul feldoboló Tony Laureano szűrét szép csendben kitették, session-zenészként és élőben pedig a Goatwhore ütőse, Zack Simmons vette át a helyét. Az ő szögletes, ösztönös dobolása amellett, hogy ad egyfajta sötét vibrálást az alaphoz, természetesebbnek is hat, mint a nem ehhez a közeghez szokott Tony-é; ritmusaiban a sötét New Orleans-i mocsarak primitív rítusai lüktetnek. Toronymagasan a legjobb dal a kislemezről, a fekete földből kihantolt csontok áporodottsága szinte körbelengi. A következő Life of Fire az Assassins szellős, fogós pillanatait idézi, ismét előszedhető az a közhely, hogy ha Judd krákogását és kiabálását elvesszük, a maradék inkább írható le pszichedelikus garázs-rockként, mintsem black metalként. Nagyon slágeres darab, az alaptémára jól ráéreztek, csak pár apróbb negatívum róható fel: Judd kiabálása néhol erőltetett, illetve egy-két túl nyálas pillanat is beugrik, de ez az összképet lerontani nem nagyon tudja. Az Assassins producere, az azóta rendes taggá előlépett Sanford Parker (ő egyébként a Minsk nevű doom bandából is ismerős lehet) itt jut leginkább szerephez Moog szintetizátorával; ha a Ghosts of Grace és Your True Enemy típusú számok tetszettek, ez is be fog jönni. A Hellish Overdose-zal elérkezünk az anyag totális és egyértelmű mélypontjához, ez ugyanis egy rettenetesen lapos harmadvonalas retrothrash szám. Az utóbbi években számolatlan banda tűnt fel, akik ezt szórakoztatóbban csinálják (hazánkban is járt kettő közülük nemrég), a Nachtmystiumnak viszont egyáltalán nem áll jól ez a terep. Az addig kialakult hangulatot is teljesen megöli, talán jobb lett volna utolsónak feltenni. Természetesen melyik másik lehetne a leghosszabbra nyújtva, ha nem ez. Nem is kell erőlködnöm, hogy megindokoljam, miért olyan gyenge, megteszik helyettem ők maguk a Pitch Black Cadence-ben: az újra sötétebb terepre merészkedő számban a katonás menetelés, a húzós begyorsulás és a kaotikus szóló helyrebillenti a mérleg nyelvét.
Ha a Hellish Overdose-t leszámítva a maradék a következő album irányvonalát vetíti előre, akkor valószínűleg érdemes lesz meghallgatni; a kislemez pedig a négyből három jó szám miatt legyen: 75 %.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.