A lemez a Nightmare To Remember-el kezdődik. Sötét bevezetője rögtön tudatosítja a hallgatóval, hogy mire számíthat az elkövetkező több, mint tíz percben. A dal talán az eddigi legsötéteb minden Dream Theater tétel közül. Az ember néhol már hajlamos black-metál hangulatot érezni, amit leginkább a vészjósló billentyűtémák adnak, Portnoy vokálja thrashes, a végén lévő blast-beat pedig egyenesen beleszögez a székbe. Sok szempontból meglepőnek, sőt talán megdöbbentőnek tűnik ez a tétel. Itt is feltűnnek persze az ismerős progresszív eszement ötletek, de ízlésesebben megvalósítva, mint az előző albumon.
A Rite Of Passage már egy jóval korábban útjára bocsátott, videoklippel is rendelkező nóta, amely teljes mértékben felfogható a Constant Motion folytatásaként. A hangulat itt is sötét felhőket fest. A dalszerkezet egyszerű, heavy-metál riffek, fogós refrén, valódi sláger.
Ezután megpihenhet a lelkünk a Wither rémegyszerű de mégis rengeteg szépséggel bíró dallamai között. Ez az a tétel, amelyet egy lapon lehet említeni a Hollow Years-szel, Another Day-jel és a Forsaken-nel,a Dream pop-os színezettel bíró oldalával.
Mike Portnoy a Six Degrees Of Inner Turbulence albumon elkezdett története ér véget a Shattered Fortress-ben. A koncepció egyértelműen a sorozat előző részeinek összegyúrására és minimális változtatásokra vonatkozott. Emiatt kissé értékelhetetlen számomra ez a rész. Sem jót, sem rosszat nem tudok mondani róla. Jó újra hallani a régi dallamokat, de véleményem szerint elfért volna még pár újdonság.
A The Best Of Times ismét Portnoy-hoz kapcsolódik, édesapja emlékére született meg és egy teljesen külön légkörrel bír a többi számhoz képest. A kezdés lassú, szép dallam, Rudess és Petrucci vezeti fel a tételt. Ezután keserédes „sztorizós”rész következik, amely zeneileg leginkább a Rush-ra hajaz. A végkifejlet emelkedett, epikus szinte már megrendítő, lúdbőrt előidéző gyönyörű gitárszólóval levezetve.
És íme, eljött az idő, mikor a kihagyhatatlan eposzhoz érkezünk. A 20 perccel bíró Count Of Tuscany nem más, mint színtiszta Dream Theater-esszencia. Ha találkoznék valakivel, aki még soha életében nem hallgatott Dream-et és kíváncsi, hogy milyen, elég lenne ezt a számot meghallgattatnom vele és már tudni is fogja, miről van szó. Rengeteg hangulat, progresszív matekozások, lírai, filmzenés elszállások, száraz, heavy-metál riffek egyszóval a legjava mindennek. A Nightmare To Remember és a Count Of Tuscany ugyanúgy öleli körül az albumot, mint annak idején az In The Presence Of Enemies két része.
Mindent összevetve azt kaptam, amit elvártam. Nincs szó mérföldkőről, nincs szó megdöbbentő újításokról, nincs szó leesett állakról. Ami viszont biztos, hogy a zenei profizmus, a tudatosság olyan szinten találkozik ismét, hogy azzal senki nem veheti fel a versenyt a világon. Vannak együttesek, akiket annak alapján ítélünk meg, hogy mennyire nagyot alkottak x és y albumaikkal. Én nem szeretnék erre az ösvényre tévedni. Magát az albumot fantasztikusnak tartom, amelyben megvan az a plusz, hogy felülemelkedjen a Systematic Chaos-on és az Octavarium-on.
Mivel a Dream Theater zenekar háza táján általában elég nagy különbségek szoktak kialakulni egyes kritikusok részéről, ezért leszögezném, hogy az én véleményem egyáltalán nem mérvadó és a végletekig szubjektív.
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.